Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel - ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén. A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért…

A film, amit mindenki mérföldkőként emleget az elmúlt napokban. Elárulom a Kaliforniai álom titkát: Damien Chazelle csak úgy, mint legutóbb, legújabb filmjébe is beletette szívét-lelkét, ezért működik parádésan és varázslatosan minden szempontból. Egy masszív táncos-zenés jelenettel nyit a film, ami egy kaliforniai autópálya szakaszon kialakult dugóban megy végbe. Bevallom férfiasan, hogy itt még tele voltam kételyekkel, és nem is mertem remélni, hogy tetszeni fog végül a végeredmény, viszont nem írtam le előre a filmet. Öreg hiba is lett volna.

Damien Chazelle a maga harmincegy évével egy igazi művészlélek, ez pedig legújabb filmjében is visszaköszön, habár a Whiplash hypevonatára nem pattantam fel, ellenben Kalifornia éjszakai fényeivel és jazzével abszolút nem kerültem gondba. Sőt, a jazz is lehet jó, ha jól adják el, márpedig itt ezzel sincs gond. Különösen tetszett, amit a rendező úgy egyébként Los Angeles képi világával, meg az egész történettel művelt, de nézzük őket szép sorjában. Ha végignéztek néhány forgatási képet, például azt az éjszakai parkolóban szteppelős jelenetet, látható, hogy vizuálisan mennyire hozzá kellett nyúlni, hogy elérjék a végleges képi világot. Az ilyen apróságok is kellenek ahhoz, hogy minél kalandosabb, izgalmasabb legyen e történet.

Nagyon fontos, hogy a színek is művészire vannak hangolva, mégsem giccsesek, és nem éreztem, hogy direkt módon akarják letolni a torkomon. Ugyanez a helyzet a manapság sok esetben múltba visszahelyezett történetű filmekkel, hogy annyira hatásvadász a megvalósítás, hogy képtelenség igazán szeretni. Mennyire egyedi már az a húzás is Chazelle-től, hogy régiesre vette a képi világot, és a szűrők használata sem volt izzadtságszagú. Vehetjük példának a férfi főszereplő kocsiját, ami szintén a régi korra hajaz a jazzel, és a ruhakölteményekkel együtt, ugyanakkor mégsem gáz, amikor megcsörren Mia iPhone-ja, vagy, amikor beül a Priusába.

A zene. Te jó ég! Én egy antitáncos vagyok, akinek nagyon sok alkoholt kell elfogyasztania, hogy úgy istenigazából beleálljon a bugi a lábába, itt viszont a moziteremből kilépve azt kérdeztem a két hölgypartneremtől, hogy hová megyünk este táncolni? Tudtam, hogy nem létezik jó válasz, hiába voltam a fővárosban, képtelenség lett volna olyan helyet találni, ahová belépve nem érne csalódás. Nyilván ezt átvitt értelemben értsétek, de nagyon szívesen éltem volna még tovább a Kaliforniai álom kissé bajos, ugyanakkor mégis szabad világában.

És maga a zene, meg úgy a táncok! Szavak sincsenek rá igazándiból, ezt látni kell, viszont nagyon érdekes a válaszom arra a kérdésre, hogy kinek ajánlom a filmet, s kinek nem. Először is, a Disney a jövőben felkötheti az alsóját az összes musical betétes alkotásával együtt, mert ehhez képest sehol sem lesz, ráadásul hiába musicalszerű sok helyen a Kaliforniai álom, mégsem átlagos, több attól, és egyben újító jellegű is, hiszen töménytelen mennyiségben én magam sem bírom elviselni az ilyesmit. Sőt, a jazz sem az én világom, itt mégsem utáltam egyetlen pillanatra sem, azt pedig külön bírtam, amikor Gosling tartott egy pár szavas gyorstalpalót a jazz eredetéről.

Megvan az elején az a jelenet, amikor a négy lány táncra perdül? Róluk van szó: Dale Robinette, Emma Stone, Jessica Rothe, Sonoya Mizuno, Callie Hernandez. Imádtam a kék, a világoszöld, a piros és a sárga ruháikat, meg úgy összességében az egészet, amit előadtak. Valójában Emma Stone-t és Ryan Goslingot leszámítva mindenki mellékszereplő a háttérben, ugyanakkor ékes kis kiegészítők, akik kitöltik az ürességet. Ilyen módon tűnik fel a színen J.K. Simmons, vagy John Legend, de úgy egyébként bárkit említhetnék a főszereplőpároson felül. Mindenki kellemes társaság.

Karácsony első napján valami szépet akartam látni, így voltak fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, hogyha mélyre is megy, akkor azt úgy csinálja, hogy ne szakadjon bele az ember szíve, és ezt a titkos kérésemet lazán sikerült is teljesítenie. Emma Stone és Ryan Gosling között szemmel láthatóan jól működik a kémia, s nem is ez az első közös filmjük, ami szintén nem hátrány, bár az ő esetükben nincs is ennek igazán jelentősége. Szép páros egy egyszerű történettel, amit mégsem találtam unalmasnak, vagy lerágott csontnak, mert volt bennük, és szerelmükben élet.

Emma Stone szokásos módon, bájos eleganciájával varázsolja szebbé az összes jelenetet, még azokat is, amikor érzelemkitörései közepette épp szomorúságra vagyunk ítélve. Mivel a Stone által alakított Mia egy fiatal, álmait hajkurászó színésznő, az egyik stúdió kulisszái mögé is bejuthatunk, ráadásul ott van az a jelenet, amikor moziba mennek Sebastiannal (Ryan Gosling), és mindig is imádtam azt, amikor ilyesmi történik egy filmben. Mivel Mia a stúdió kávézójában dolgozik, kapunk egy szeletet az ottani életből is, az pedig egyenesen fantasztikus, amikor Sebastian is feltűnik a kávézóban, a végén ellőtt egyik jelenetről nem is beszélve! Nyilván ezek amolyan bűnös élvezetet nyújtó jelenetek számomra, nem pedig a főattrakció.

Alapjában véve egy vidámabb, életrevaló történet, ahogyan Gosling és Stone figurái megismerkednek egymással. Érdekes nyomon követni őket, ahogy a táncon-zenén keresztül közelebb kerülnek egymáshoz, s meghódítják egymás szívét. A legfontosabb tényező mégis az, hogy egyetlen egy alkalommal sem válik nyálassá, vagy giccsessé a sztorijuk. Mindig adott egyfajta tartás mindkettejükben, de hogy miért is kapta a film azt a címet, amit kapott, az egy nagyon sokrétű kérdés, ugyanakkor ezúttal ezt fokozza tovább a magyar cím is, ami lényegében az egyik szájba rágott verziója az eredeti értelmezésének.

És, ha már alternatívák, a végére kapunk egy alternatív befejezést is, amit talán egy picit másképp csináltam volna. Nyilván nem tudok belekötni az eredeti megoldásba sem, de én ott elvágtam volna az egész filmet, amikor véget ér az alternatív befejezés. Úgy talán mesésebb lett volna lezárni Mia és Sebastian történetét. Összességében viszont érződik az egész filmen, hogy mennyire össze van rakva, a rendező tudta, hogy mit akar, nem csupán kitalált egy sztorit, amihez rögtönöztek valamit. Nagyon sokat tesz hozzá az összképhez a két főszereplő aprólékosan kidolgozott színészi teljesítménye is, hiszen mind Stone, mind pedig Gosling lehengerlően alakít. Miért? Mert erre lehetőséget adott nekik a rendező, és az ilyen dolgok határoznak meg igazán egy filmalkotást.

Kissé elszaladtak velem a szavak, de szeretem, amikor egy filmről van mit írni, és a Kaliforniai álom egy olyan alkotás, amit moziban kell látni a zenei betétek tökéletes kiteljesedése érdekében. Ebből felbuzdulva szinte biztos vagyok benne, hogy moziban újranézős lesz. A Disney tényleg átgondolhatja a jövőben az unalmas musicaljeit, mert a Kaliforniai álomtól jobb nem lesz egy darabig, ez már most biztos. 10/10, mert elgondolkodtató, s van benne kurázsi.