A New England partjainál fekvő szigeten, 1965 nyarán játszódó Holdfény Királyság két 12 éves gyerek történetét meséli el, akik szerelmesek lesznek, titkos egyezséget kötnek és együtt a vadonba szöknek. Különböző hatóságok próbálnak a nyomukra bukkanni, vad vihar készül kitörni a partnál - és a sziget nyugodt közösségének élete a feje tetejére áll. Bruce Willis alakítja a helyi seriffet, Sharp kapitányt. Edward Norton a cserkészek vezetője. Bill Murray és Frances McDormand a kislány szülei, Mr. és Mrs. Bishop. A filmben játszik még Tilda Swinton, Jason Schwartzman és Bob Balaban; Sam és Suzy, vagyis a kisfiú és a kislány szerepében Jared Gilman és Kara Hayward mutatkozik be.

Már csak ezért a filmért is megérte volna ellátogatni a Cannes-i Filmfesztiválra, pedig mennyire féltem, hogy nem fog tetszeni Wes Anderson látásmódja és őrült hibbantsága ennél a sztorinál. Arról nem is beszélve, hogy a történettel már első hallásra sem voltam kibékülve, mert nem bíztam abban, hogy sikeres lehet. Most határozottan úgy érzem, hogy ez egy tökéletesen felépített film, és hogy mennyire baromi jól szórakoztam rajta. Sikerült egy kisidőre elszakadni a külvilágtól, és tökéletesen átadni magam a filmnek, melynek hatása már az első percektől kezdve érződött. Wes Anderson rendező és Roman Coppola szédületes remekműve a forgatókönyv, amely megadja az alapokat, és ha adott egy remek alap, amelyet ráadásul a rendező töviről-hegyire ismer, arra aztán lehet építkezni. Előre szólok, hogy erősen rétegfilmről van szó, amit sokan a hátatok közepére sem fogtok kívánni, és megannyi önirónia érződik rajta. Lényegében a poénok többsége ezen alapul, melyeket majd aztán ki hogyan fogad, kit mennyire nevettet meg, vagy épp döngöl a földbe.

Már önmagában a mondanivalója is csodálatos, amit vélhetőleg szintén nagyon sokan nem fognak átérezni, de akik igen, azoknak ugyanúgy ütni fog, mint számomra. A másfél órás játékidő teljesen elég, se nem hosszú, se nem rövid, közben teljesen kerek a sztori és bárcsak minden manapság készülő film ennek csak az árnyéka közelébe tudna férkőzni.

Nyomtam egy entert, mert igencsak fontos bekezdés következik, ugyanis Wes Anderson műve olyan képsorokat kínál folyamatosan, elejétől a végéig, amelyeket más filmben tuti, hogy nem találsz meg. Annyira egyedi a színvilága, annyira sajátos már csak önmagában az is, amit rögzített kamerájával, és ahogyan bemutatja, egyszerűen zseniális. A táboros-cserkészes főszál látszólag nem nagy durranás, de néhány perc után átveszi az irányítást, és magával ragad, onnantól kezdve pedig nincs mit tenni. A történet szerint 1965-ben járunk, és a képi világával ezt tökéletesen érzékelteti, gondolok én itt a képpontokra, a folyamatosan alkalmazott szűrőkre, miegymásra. Arról már nem is beszélve, hogy a főszereplők ruhái mennyire gondosan kiválogatottak, mennyire történetbeillők, és az ilyen kis apróságokat igenis tudom értékelni, mert a napjainkbeli filmkészítésre ez egyre kevésbé jellemző.

A szereplők? Te jó ég, róluk már ne is beszéljünk, annyira jól választották ki őket. Például egy ilyen közegben tökéletesen fény derül arra, hogy Bruce Willis mennyire jó színész - itt, ahol nem az akcióé a főszerep, hanem a valódi színjátszás kerül előtérbe. Ugyanakkor ez mindenkiről elmondható, és kicsit olyan, mintha a benne szereplő színészeknek nem lett volna más választásuk, mint kihozni magukból a maximumot. A két abszolút kedvencem Jared Gilman és Kara Hayward, azaz Sam és Suzy megformálója. Sam eleve nagyon jó arc, aki annak ellenére is van stílusa, hogy még 'alig nőtt ki a földből' - értsd: még szinte gyerek -, és annyit veszel észre, hogy viszi a filmet a hátán. Még valahol az eleje felé féltem, hogy nem fogja őket eleget követni a kamera, és inkább a másik oldalé lesz a főszerep, de nem így lett szerencsére. Kara Hayward alapjában véve is egy gyönyörű kislány, aki emellé még tehetséges is, és ténylegesen megettem tőle az általa alakított karaktert. Edward Norton is hatalmasat alakít, és hiába veszi magát komolyan - mint ahogyan az összes szereplő -, mégsem az jön le, hogy valamit erőltetnének, hanem elhiszi az ember - már ha akarja, természetesen. A piros kabátos narrátort alakító Bob Balaban volt az egyetlen, akivel annyira nem szimpatizáltam, de nem is szerepelt sokat, szóval sok vizet nem zavart. A Frances McDormand és Bill Murray által alakított házaspár is véresen komoly, félelmetesen jó színészek ők is mindketten. Tilda Swinton karaktere szintén annyira, de annyira hiteles, na meg a ruházatával, a megjelenésével, és a kisugárzásával csak erősíti hovatartozását.

Fontos, hogy művészmoziban láttuk a filmet, ami már alapból dobott egy jókorát az élményen, hogy nem a 'műanyag' Cinema City ad otthont e nagyszerű alkotásnak, hanem egy olyan hely, aminek egyedülálló stílusa van. Visszakanyarodva a fő témához, nagyon sokan némán ülték végig a filmet, viszont egyes részeken mi annyira jókat derültünk, pedig elég abszurd, de egyszersmind annyira valódi az egész, mégis kiválóan szórakoztam rajta. Nézzük csak azt a klassz ötletet, hogy filmre vinni ezt a sztorit gyerek színészekkel, felnőtt komolysággal, egy jó nagyadag szarkazmussal megfűszerezve… hát nem is tudom, tényleg csak jókat tudok róla írni. Pontjain vacilláltam egy keveset, hogy a kevesebbet, vagy a többet kapja, de egye fene, ritka mostanság, hogy ennyire jól szórakozom, ráadásul rétegfilm és ilyen feelgood érzéssel távozni róla, hát nincs más, mint a 10/10-es végszó(szám).