A félénk Simon teljesen tehetetlennek érzi magát élete alakulását illetően; munkatársai keresztülnéznek rajta, anyja megveti, álmai asszonya pedig ügyet se vet rá. Amikor új kolléga érkezik a munkahelyére, elkeseredése csak tovább fokozódik, James ugyanis fizikailag pontos mása Simonnak, személyiségében azonban gyökeresen eltér tőle: magabiztos, karizmatikus és szeretik a nők. Simon legnagyobb rémületére hamarosan azt veszi észre, hogy James nemcsak a saját életét irányítja, de kezdi átvenni az uralmat Simon ügyei felett is.

Richard Ayoade eddig sem volt ismeretlen személy számomra… mint színész, de például arról fogalmam sem volt, hogy rendezőként is ténykedik, úgyhogy A hasonmás után erősen gondolkodom, hogy előző filmjét, a Submarine-t is igen sürgősen pótolnom kellene. Épp most kezdtem neki egy egyelőre ismeretlen hosszúságú cikknek az elmélkedés jegyében, és ez a nyomasztó thrilleri hangulatú tragikomédia tökéletesen beleillik abba a profilba, amit készülök kibontani. De most hagyjuk is ezt, hiszen itt egy nagyszerű dráma, amiről van mit írni.

Igazándiból ezt a filmet nem is terveztem moziban nézni, Pancakespeedy barátom beszélt rá, bár túl sokat győzködni nem kellett, hiszen tavaly a Torontói Nemzetközi Film Fesztiválon indult útjára Ayoade különc alkotásra, ami egy különc srácról szól, aki különc módon van bemutatva, így én sem írhatok mást, minthogy A hasonmás egy erősen különc film lett. Ezek fényében közel sem merem mindenkinek ajánlani, és az is biztos, hogy lesztek páran, akik eret vágnak majd magukon, úgyhogy érdemes felkészülni az elvontságára.

Az alapokat Mihajlovics Dosztojevszkij klasszikusa szolgáltatta, és hosszú idő után most először érzem azt, hogy volt értelme a nagyvászonra adaptálásnak, mert a végeredmény hátborzongatóan remek lett. Alapesetben azt mondanám, hogy kár érte, hogy nem eredeti ötleten alapul, azonban Ayoade valami olyan nem szokványossal állt elő, hogy filmjében semmi, de az égvilágon semmi sem hétköznapi, és semmi sem átlagos. És ez az, amiért jár neki a vállveregetés, és ugyan még messze van attól, hogy ő legyen az új Wes Anderson, de azt hiszem, azt bátran kijelenthetem, hogy jó úton halad efelé.

Hogy miért is mondok ilyeneket? Mert A hasonmás annyira más sorstársaitól, hogy alig győzöm hangsúlyozni. Hétköznapi történet, amit egy teljesen új szemszögből mutatnak be, és ez még lehet is hű a regényhez, avagy nem alkottak újat, azonban kétlem, hogy a könyvben ennyire el vannak túlozva a tónusai, hogy ennyire fel vannak nagyítva az apró momentumai. Azonban ezek mégsem fájnak, és a legdurvább, hogy az angolsága is csak a végén esett le, habár a helyszínekről lesütött így utólag, de annyira el voltam foglalva minden mással, hogy ki figyelt ilyesmire?

Sodródtam az árral, gyönyörködve a művészi fényképezésben, a kék fényekben, és a sárgával agyonszűrőzött képi világában, ami abszolút tökéletesen megidézte azt a kort, ahol a cselekmény játszódik. Ja, hát igen, ezt már csak halkan említem meg, hogy mennyire zseniálisan mutattak a korabeli tárgyak, eszközök, épületek és az egyik fő helyszín, a főszereplőnk gondokkal teli, rabszolgahajcsár elven működő munkahelye. Mindeközben hangzatos zenék szólnak időként háttérbe szorítva, máskor pedig előtérbe helyezve, hogy még inkább rányomják bélyegüket az adott jelenet súlyosságára. Ezeket is olyan módon sikerült átdolgozni, hogy megmaradjon a profizmusa, és magával is ragadja a nézőt.

Mi hiányzik még a teljességhez? Egy ütős szereplőgárda. Ja, hogy ez is adott?! Jesse Eisenberg a Social networkkel örökre megkedveltette magát, aztán jött a 30 perc vagy annyi se című idióta vígjátékkal, és azóta sok mindenben láthattuk, de amire ki akarok lyukadni, hogy végre visszatért a helyes útra. Többször elhangzott már tőlem, hogy mennyire fura a főszereplő srác, és ezt a félénk, nem mindennapos egyént Eisenberg félelmetesen jól adja vissza. Ismét hallhatjuk hadarva beszélni, amit egyszerűen imádok tőle, mert úgy hangzanak el a szavak szájából, hogy értelmesek is maradnak. Nyilván nem emiatt, de ebből a filmből is kiderül, mennyire tehetséges színész is.

Az oldalán Mia Wasikowska bizonyít újra, méghozzá azt a vonalat erősíti, hogy mennyire pompásan illik ebbe a függetlenfilmes közegbe. Ő sem ma kezdte már, és nem is ez volt az első ilyen szerepe, de annyira jól illenek hozzá az ilyen bolondos karakterek, hogy hihetetlen. Emellett csodás is, főleg, amikor a fénymásoló kék fénye visszatükröződik az arcán, mindez oly módon ábrázolva, hogy megdöbbentő hatást gyakoroljon a nézőre. Még mindig nem értem, hogy egy olyan arc, mint Ayoade, mikor tanult meg így filmet készíteni. Wallace Shawn is nagyot alakított, de ő csak egy figura a háttérből, mégis kellett, hogy teljes legyen a kép, illetve kiemelném még Gemma Chant, aki szintén egy kisebb szerepet játszik, mégis megmarad az ember fejében. Majd' elfelejtettem Kobna Holdbrook-Smitht, akitől szintén profi színészi játékot kapunk, mindig szívesen néztem a vele készült jeleneteket, hiába tett keresztbe folyton az egyik főszereplőnek.

Az itt a lényeg, hogy folyamatosan lekötött, mert érdekelt, hogy mi fog történni, és ahogyan egyre bonyolódtak a szálak, engem már teljes egészében magával ragadott. Katarzist nem váltott ki, de eléggé csíptem ahhoz, hogy kiosszak rá egy 9/10-et, és az utóbbi idők egyik legjobb függetlenfilmje jelzőt.