1945 áprilisában, pár héttel a II. világháború befejezése előtt a szövetségesek egyre jobban visszaszorítják az ellenséges csapatokat az európai hadszíntéren. Itt, a náci Németország kellős közepén állomásozik Don Collier őrnagy (Brad Pitt), becenevén Wardaddy és csapata. A Német Birodalom a végét járja. A katonák a végkimerültség határán állnak, az utolsó leheletükkel küzdenek az életben maradásért, és a németek által elfoglalt területek visszahódításáért. Ebben a kimerítő, ám reményteli időszakban csatlakozik a fiatal újonc, David (Logan Lerman) Wardaddy négy fős legénységéhez, akik Sherman típusú tankjukkal vonulnak a túlerőben levő ellenséges csapatok ellen.

A Harag hosszú idő óta a legstílusosabb, leghangulatosabb háborút is érintő dráma, amelynek főszereplői egytől egyig csúcsra járatják karaktereiket. David Ayer (Az utolsó műszak) tehát ismételten kitett magáért, és ahogyan ígérte, iszonyatosan realisztikusak lettek a Harag elénk tárt képsorai. Ha már ennyit haragszom, akkor meg is jegyezném, hogy nem lett volna gond, ha meghagyják az eredeti címét. Nem rossz a magyar cím, de nem fedi a valóságot, és nem is az igazi. A rendezés összességében feszes, Ayer szívét-lelkét beleadta a filmbe, ez érződik is rajta, viszont tíz-tizenöt perccel lehetett volna rövidebb, és lényegében ez az egyetlen negatívum, amit feltudok hozni.

Brad Pitt a nácivadász szerepében már bizonyított négy évvel ezelőtt Quentin Tarantino alternatív valóságában, és már akkor is megállapítottam, mennyire remekül áll neki az egyenruha. Jelen esetben sincs ez másként, brutálisan őszinte a karaktere, és a zöldfülűt leszámítva ő az egyetlen, aki nem felejtett el ember maradni ebben a rideg, hullákkal teli véres közegben. Stílusos a haja, az öltözete, a harci sebei pedig csak még inkább hitelessé varázsolják karakterét. Pittet, pedig mint színészt, azt hiszem, hogy fölösleges bemutatni, egyszerűen kimért pontossággal dolgozik. Le a kalappal előtte.

A másik nagy meglepetést a főszereplők közül Logan Lerman okozta, akiről a fene sem gondolta volna, hogy megállja helyét egy ilyen kemény háborús alkotásban is. Csak úgy, mint Pitt karaktere, ő is egy gondolkodó, jóindulatú katonát játszik, csak épp újonc, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén, de a végére nagyon belejön a srác. Feláll Pitt mellé, és együtt emberek, együtt hoznak ki olyasvalamit a csapatból, amire nem is számítunk. A kedvenc jelenetem egyértelműen az, amikor felmennek a két nő lakására, és közben nem engedik át az irányítást később érkező csapattagjaiknak. Imádtam ezt a részt, főleg a hangulata miatt, de a két női főszereplő, Anamaria Marinca és Alicia von Rittberg is remekeltek.

A többiek egy kalap alá vehetők, sok megpróbáltatáson és szörnyűségen keresztülment mocskos disznók, akik nem tisztelnek lényegében senkit és semmit, a nőket meg főleg nem. Csak azt ne feledjük, hogy Pitt karaktere ugyanúgy keresztülment azokon a dolgokon, mint ők, vagy még többön, csak még nem felejtette el, hogy milyen az emberséges bánásmód. Nyilván a nácikkal szemben nem él ez a teória, de ők az ellenség, úgyhogy ez így van rendjén. Shia LaBeouf is meglepően jó, de leginkább azzal vett meg magának, mennyire beleolvadt a háborúba, mennyire jól dolgozott együtt csapatával. Főszerepet játszott még Michael Peña és Jon Bernthal is, akik szintén profik, ugyanakkor mocskos disznók LaBeouffal együtt.

A Fury nem az a film, ami tömve van harcjelentekkel, inkább a feeling számít, a hangulat, melyet a rendező megteremtett mind a rendezéssel, mint pedig a forgatókönyvvel, vagyis annak karaktereivel főleg. Az egyik jelenet körül akadt némi furaság, hirtelen lett sötét, de az is lehet, hogy én néztem be valamit, bár nem hinném. Ez kérdőjel marad egyelőre, amíg ki nem adják házimozira. Maguk a csatajelenetek brutálisak, véresek, és minden alkalommal kegyetlenség szaga járja körül. Érződik a harctér ridegsége, a zord körülmények, a pára és a hideg, melyek nehezítették a katonák látási viszonyait.

A főszereplők azért tudták olyan valósághűen irányítani tankjukat, mert tengerészgyalogosoktól kaptak kiképzést a forgatás előtt, így nem egy idegen vasdarabon kellett színészkedniük, hanem helyette otthonukként, menedékükként tekinthettek rá. A tank témában nem tudok túl részletesen nyilatkozni, nem a szakterületem, botorságokat pedig nem szeretnék írni, de majd kiegészítetek, kijavítotok, hogyha valamit rosszul láttam, vagy érzékeltem. Nekem állatira bejött, ahogyan haladt előre a tankos osztag, amikor küzdöttek a nehézségeikkel, és amikor… És akkor még egyetlen árva szóval sem említettem az öltözeteket, a fegyvereket, és azt, hogy mennyire nem lógott ki semmi. Hűek maradtak 1945-höz, és a csatatérhez egyaránt.

A film zenéjét Steven Price komponálta, az a Steven Price, aki a Gravitáció zenéjéért is felelt. Ebben sem találtam kivetnivalót, sőt, igazándiból ez is nagyban felelt azért, hogy a rendező megteremthette a hangulatot, amelyről már oly sokat áradoztam. Kemény alkotás, melyet közel sem ajánlok mindenkinek, főleg a finom lelkűeknek érdemes kerülni, mert felkavaró képsorokat is kapunk. Részemről ugrik rá a 9/10, tényleg csak annyit sajnálok, hogy nem vágták helyenként kicsit feszesebbre. Na igen, ha már vágás, akkor abból is láthatunk benne egy-két ígéretes megoldást.