1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hathéttel balesete után újra volán mögé ül, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet…

Ron Howard eredeti történetet vitt vászonra két olyan Formula 1-es legendáról, akik benzingőzös nyomot hagytak maguk után a történelemben. Az őszi felhozatal egyik legvártabb filmjéről beszélünk, amelynél volt egy olyan megérzésem, hogy ez ütni fog, de hogy ekkorát, azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. A rendezés pontos, precízség jellemzi mindvégig, és minden esemény annyira természetesen követi egymást, hogy lényegében semmit sem éreztem a kétórás játékidőből.

Az 1970-es évek elejéről indul a történet, és erről az időszakról olyan valósághű képet festenek, hogy már-már ijesztő. Mintha egy az egyben abban a korban lennénk, ráadásul, amikor ugrunk az időben hat évet, az meglátszik a színeken, érezhető, hogy mi mennyit fejlődött azóta, és semmit sem hoztak magukkal a múltból, de ettől még fontosabb, hogy a jelenünkből, azaz 2013-ból. Viszonylag terjedelmes időszakot mesélnek el, azonban mégis sikerült csak a fontosabb eseményekre fókuszálni, azokkal eltölteni több időt, a többit pedig csak érintőlegesen említik, hogy teljes kép alakulhasson ki a nézőben. Jómagam nem voltam tisztában sok dologgal, abból az időszakból pedig senkiről nem tudtam túlzottan sokat, ezek ellenére mégis sikerült úgy ellátni információkkal, hogy ne fogalmazódjon meg bennem semmilyen kérdés.

Mint azt vesézgettem, a képi világ lélegzetelállítóan baljós, kézzel fogható a feszültség, az, hogy két nagy legenda készül összecsapni, és nincs egyik a másik nélkül. Ugyanakkor ott van a folyamatosan kialakuló kölcsönös tisztelet, ami pedig sportszerű dolog. Itt jegyezném meg, hogy a mai F1 az kutyapikula. Sokkal kisebb az életveszély, mintha olyan vasakban ülnének a mai pilóták, amit mérnökök és gyártósorok egyenesen rájuk szabtak, ahol minden csak a gázpedált nyomó személyen múlik. Persze ez régen is így volt, csakhogy akkoriban más volt ez az egész, sokkal földhözragadtabb, eredetibb, hihetőbb.

Remek kérdés, hogy kinek szurkoltam. Eleinte James Hunt (Chris Hemsworth) bizonyult szimpatikusabbnak, még annak ellenére is, hogy főként emberileg rengeteg hibát követett el. Aztán szinte rögtön bekerült a képe Daniel Brühl, aki már csak stílusából kiindulva is unszimpatikus Niki Luada szerepében. Lauda egy olyan arc, akin nehéz elmenni, de idővel világossá válnak a céljai, és zseniális, ahogyan Brühl ezeket visszaadja. Talán egy kicsit úgy alakulnak az események, hogy Brühlt sajnálja a néző, de ebben sem vagyok biztos, ugyanis annyira ripacs, hogy még akár meg is érdemelhetné. Ennek ellenére mégis vele szimpatizáltam jobban, az ő indíttatásait értettem meg jobban, az ő nőjét találtam rokonszenvesebbnek, és még sorolhatnám. Egy olyan figura, aki a semmiből indult, és karriert épített magának. Semmihez nem ért az életben, viszont az autóversenyzés a vérében van. A történet utolsó szakaszában pedig ahogyan kiteljesedik színészileg, észbontóan jó! Ez egyértelműen az ő filmje volt inkább, bár Huntot se feledjük, mert biztosan van egy ellentábor is, akik pont vele kapcsolatban vélekednek ugyanígy.

Hemsworthről már közel sem tudok ennyit írni, nyilván ő sem okoz csalódást, csak a körülmények nem hagyták annyira kibontakozni, mint Brühlt. Képbe kerül még nekünk egy Olivia Wilde, akinek még a nevén is tíz percet kellett gondolkodnom, de olyan szinten jó választás Hunt mellé, hogy pontosan olyan semmilyen. Csak egy nő a sok közül. Ellenben a román származású Alexandra Maria Lara simán lejátssza őt a vászonról, sehol sincs vele szemben. A többi szereplő közül egyedül Pierfrancesco Favinót tudnám még kiemelni, aki egy olyan karaktert elevenített meg, aki pont beférkőzik Luada és Hunt közé - de nem a szó legszorosabb értelmében.

Csókoltatom a hazai forgalmazót, hogy nem szinkronizálta le a filmet, ugyanis elég nagy jelentősége van mindkét főszereplő akcentusának. A Spanyolországból eredő Brühl dobta be magát a legjobban, aki kiköpött ugyanúgy beszélt, mint Lauda. És ezt az osztrák akcentust így visszaadni, nem semmi. Viszont Hemsworthnek is szépen ment a brit akcentus, ő pedig Ausztráliából ered, ha esetleg valakinek nem lett volna meg fejben. Kettejük csipkelődése így az igazi, és szent meggyőződésem, hogy ezt nem fogják tudni jól leszinkronizált.

Hibátlan az operatőri munka, a különféle futóműalkatrészeken keresztül rögzített pályakép, az esős versenyekről pedig már ne is beszéljünk. Szerintem ennél a filmnél szenzációs munkát végeztek az atmoszféra megalkotásán. Egyszerűen beleköthetetlen, gyönyörű, ugyanakkor ott lapul a veszély, tele az ember kételyekkel, és mind emellé még a Hans Zimmer zenéjét is el kell viselnünk. #szarkazmus Dráma és sportfilm egyben, de a leglényegesebb, hogy jól vegyítik a két stílust. Ron Howard megtalálta az egészséges egyensúlyt a kettő között, pedig nagyon éles a határ!

Lassan zárom is soraimat, bár még rengeteg mindent tudnék írni, de ha ennyivel nem hoztam meg a kedveteket, akkor semmivel. Halkan jegyezném meg, hogy a CineFesten ezután még két igazán nagyszerű film várt, de egyik sem tudta felülmúlni, pedig… Totálisan biztos vagyok benne, hogy az év második legjobb filmje ez lesz, így a 10/10 repül is rá szélsebesen. És ezúton szeretném kifejezni mély tiszteletemet Lauda felé! Ne feledjétek, a nagyvászon Laudája egy az egyben Daniel Brühl!