Valahol a békés, bogaras Európában, valamikor a békeidőkben, a két világháború között működött egy elegáns hotel: a Grand Budapest. Vendégei átlagos arisztokraták, vénkisasszonyok és műkincstolvajok; alkalmazottai pedig a legjobbak a szakmájukban. Gustave (Ralph Fiennes), a híres főportás itt barátkozott össze az egyszerű küldönccel, Zero Musztafával, akivel együtt keverednek bele az évszázad festményrablásába. Miközben a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz képet keresik, egy családi vagyon elvesztése vagy visszaszerzése is kockán forog: és a nyomozás meghökkentő fordulatai magukkal ragadják a hotel összes lakóját.

Március egyik legjobban várt filmje volt részemről A Grand Budapest Hotel, ami Wes Anderson legújabb agyament alkotása, és természetesen nem okoz vele csalódást. A Holdfény királyság annak idején akkorát ütött, hogy hazudnék, ha azt írnám, hogy nem nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. Sőt, az sem titok, hogy eleinte kerestem a két film kötött a közös pontokat, de hamar rájöttem, hogy egymástól külön kezelendők. Anderson annyi mindent zsúfolt bele a 100 perces játékidőbe, hogy el sem hiszem, és olyan fordulaton pörög végig, hogy ez egyszerűen utánozhatatlan.

Jómagam meg vagyok elégedve azzal, amit láttam, de egyáltalán nem biztos, hogy ezzel mások is így lesznek. A rendező egy olyan fura, de szórakoztató stílust képvisel filmjeivel, ami nem mindenkinek szól, így nem mindenki számára ez a megfelelő választás, ha ki akar kapcsolódni. Egy fokkal komolyabb lett, mint az előző filmje, de még így is nagyon sokat nevettünk rajta, és ezzel nem voltunk egyedül. Hirtelen nem is találok szavakat, de szenzációs, amit Anderson művelni tud egy-egy filmjében.

Vegyük például azt, hogy megint mennyi hírességet toborzott össze, akik mindannyian pörögnek, mindenki teszi a dolgát, és szögre pontosan úgy cselekszik, ahogyan a rendező csettint. A Grand Budapest Hotelre is jellemző a kihegyezettség, a kimértség, minden milliméterre pontosan helyén van, és egyetlen bakinak sem jutott hely. Mindez magas fordulatszámon tálalva, úgy, ahogyan csak Anderson tudja. Ezúttal is vegyülnek a krimi és a komédia sajátos stílusjegyei, de egyáltalán nem szokványos módon. Mit ne mondjak, ez is remekül van összekutyulva.

Imádtam a főszereplőket, de főleg Ralph Fiennes alakít hatalmasat, akinek inasát Tony Revolori keltette életre rendkívüli módon. Kettejük játéka szinte mindent visz, és zseniális a két karakter összetartása, és ahogyan mindvégig összedolgoznak. A legtöbb mulatságos jelenetet ők kölcsönözték, úgyhogy akár még a taps is jár nekik, na meg a rendezőnek is, aki egyébként miután Fiennes elolvasta a forgatókönyvet, felajánlotta a színésznek, hogy válasszon egy karaktert. Utána így lett hát belőle M. Gustave megformálója, akit a rendező eredetileg is neki írt.

Saoirse Ronant olyan régen láttam kimondottan jó szerepben, de most törlesztett végre, és ő is egy külön egyéniség, bár igazándiból, ki nem az egy Wes Anderson-filmben? Nagyszerű párost alkottak Revolorival, és mindig kellemes társaságnak bizonyultak, amikor őket követte a kamera. Willem Dafoe kellően gonosz szerepet kapott, amivel könnyen megbirkózott, és össze lehetne kötni a mohó Adrien Brodyval, és egy kicsit a mindenre elszánt kopót játszó Edward Nortonnal is. Bill Murray karakterneve állítólag hazai utalás: M. Ivan = mi van. De egyébként a címben szereplő Budapest természetesen nem a fővárosunkra utal, hanem egy, a német hegyekben fekvő hotel kapta ezt a nevet.

Tilda Swinton sem hiányozhat egy Anderson-filmből, akit a felismerhetetlenségig elmaszkíroztak, és te jóságos ég. Nagyon komoly! Léa Seydoux úgy látszik nem csak a valóéletben rosszindulatú, hanem e cselekmény szerint is, szóval ő sem okoz csalódást. F. Murray Abraham érdemel még talán néhány szót, akitől szintén minőségi alakítást láthatunk. Sok szereplőt felsorolhatnék még ide, és hely is van, de nem fogok. Foglaljatok szobát a Grand Budapestbe, ha találkozni akartok velük személyesen is.

Mint írtam feljebb, a cselekmény folyamatosan pörög, amikor pedig megáll egy-egy percre, akkor is akad valami látnivaló, mert a film fényképezése is utolérhetetlenül eredeti. Annyira változatosak a helyszínek, és olyan sok helyre eljutunk, hogy ezt viszont nem gondoltam volna. Amikor 1930-as éveket írunk, akkor a díszlet ahhoz hű, amikor pár évtizeddel később járunk, akkor pedig annak megfelelő. Sehol egy hiba, semmi sem lóg ki a sorból, hogy belepiszkítson az összképbe. Kevés manapság az ilyen alkotás, de ez a minőség megszokott a rendezőtől.

Egyáltalán nem átlagos a szereplők közti egyensúly, és ennek köszönhetően szinte minden egyes jelenetet átjár a harmónia, az a harmónia, amivel a színészek együtt dolgoznak. Ez egy olyan film, aminél végiglapoztam a film jelenetképeit IMDb-n, és minden egyes képkocka elém vetítette az adott jelenetet teljes egészében. Ismétlem magam, de szenzációs, és ritka, amikor ilyen történetvezetésű film születik. Szerencsére nem szinkronizálták le, falnak is mentem volna… mert annyira szépen beszélnek benne, és a magyar felirat is minőségi munka nagyrészt, de lett volna még mit csinosítani rajta.

Jó pár kedvenc részem van benne, amik nagyon kreatívak és Andersonosak, például a börtönös jelenetek, amikor a létrával molyolnak, vésnek, reszelnek, de nagyon adta a szánkós-motoros jelenet is, vagy amikor rányitnak az őrökre, de a sípályás-felvonós rész szintén feledhetetlen, és amikor hotelről hotelre telefonálnak egymásnak, és adják át a feladatokat a másiknak. Tipikusan Andersonos húzások ezek, mégis újak, még tőle is, ami kissé érthetetlen számomra, de a zseniket ne is akarjuk megérteni. Az R-es korhatár besoroláshoz is hű marad, és van, amikor durvulnak is benne a szereplők.

Valamelyik korábbi posztban már pedzegettem, hogy a rendező visszahozza a 4:3-as képarányt, és tényleg, ami valójában tökéletes összhangban van a régi korral, ezzel még hűbb maradva ahhoz. Szeretem, amikor valaki kreatív, és új eszközöket használ, nem pedig a már korábban bejáratottakat alkalmazza újra és újra. Mondjuk a képi világa eleve makulátlan, ami szoros barátságban van az óramű pontossággal pergő események sorozatával is. Gondolom, azt már mondanom is fölösleges a képi világához kapcsolódóan, hogy a lágyan eső hópelyhekkel mennyire megvettek maguknak. Egyszerre művészi és nem funkciómentes, hanem hangulatvadász.

Megér még egy misét a film zenéje is, ami nagyban megágyaz minden jelenetnek, és jobbá is varázsolja a hangulatot. Tegnapelőtt este nem voltam százszázalékosan elragadtatva, de most így, hogy összeszedtem a gondolataimat, nem tehetek mást, minthogy adok rá egy halványabb 10/10-et, mert a kilenc ide bizony kevés.