Will Hunting (Matt Damon) még csak húsz éves, de már kilóg a kemény dél-bostoni munkásnegyed környezetéből. Barátaihoz hasonlóan gürcöl, amikor éppen nem a helyi bárban lóg, vagy nem keveredik összetűzésbe a törvénnyel. Sohasem járt egyetemre, legfeljebb gondnokként felmosni a padlót. Mégis homályos történelmi utalásokat idéz fel fényképszerű emlékezetéből, és szinte azonnal old meg Nobel-díjas professzorokat is zavarba ejtő matekpéldákat. Az egyetlen dolog, amire ez a bámulatosan okos és lehetetlenül dühös fiatalember nem képes, hogy újabb kocsmai verekedése után kidumálja magát a várható börtönbüntetés alól. Egyetlen reménye Sean McGuire (Robin Williams), az egyetemi professzorból lett pszichológus, aki csodálja a fiú érzelmi küszködéseit és megérti, milyen az, amikor az ember élete állandó küzdelem.

Hú, hogy egy újabb klasszikuson siklottam át éveken keresztül, pedig a DVD jó ideje itt szunnyad a polcomon. Hétvégén cserkésztem be, és bevallom őszintén, hogy picit tartottam tőle, hogy Matt Damon és Ben Affleck közösen szerezték a forgatókönyvet, ami rohadtul nem látszik meg a filmen. A reménysugár akkor csillant fel, mikor kiírták Gus Van Sant rendező nevét. Ekkor már tudtam, hogy nagy gond nem lehet, hiszen ő is mágusa a szakmának. Érdekes, hogy ez mondható első nagyobb kaliberű rendezésének, melyet számos díjra jelöltek, és 2 Oscar-díjat is begyűjtött. Egyiket Robin Williams kapta a Legjobb mellékszereplőként nyújtott alakításáért, a másikat pedig Matt Damon és Ben Affleck zsebelték be közös eredeti forgatókönyvükkel. Egyértelműen mindkettő megérdemelt jutalom, mivel semelyik témában nem okoz csalódást, sőt ettől sokkal többre hivatott. Kicsit kisemmizettnek érzem, hogy kilenc jelölésből csak kettőt váltott be, bár most nincs előttem, hogy kik voltak abban az évben az ellenfelei.

Érdemes megnézni, hogy honnan indult a két főszereplősrác, vagyis Matt Damon és Ben Affleck, és most tizenöt évvel később hol tartanak. Ott szunnyadt már bennünk akkor is a tehetség, színészkedtek néhány éven át, mostanra pedig mindketten filmkészítők lettek – oké, előbbi még kéreti magát az első rendezéssel. No de visszakanyarodok a szerepükhöz. Egy-egy balhés fiatalt játszanak a filmben, és milyen csikaszok még abban az időben, viszont színészkedni már tudtak. Méghozzá elég tehetséges módon álltak kamera elé, és olyan halál nyugodtan játszották a két kis suttyót, hogy öröm volt őket egy filmben nézni. Robin Williams koronázta meg a hangulatot, mert nem egy átlagos pszichiátert alakít, hanem egy olyan embert, aki önmagát adva tanít. Épp ezt teszi maga a film is. Ártatlanul tanít, nem akarnak semmit sulykolni, mindössze jó tanácsokat osztogatnak az élethez, és ezt elhintve teszik, valaki pedig vagy 'felveszi', vagy nem. Stellan Skarsgård ugyancsak jó néhány cool pillanathoz juttatja a nézőt, mert hiába egy okostojás, mégsem az a fajta fickó, akit púpnak sem kívánnék a hátamra. És akkor még nem beszéltem emlékezetes alakításáról. Minnie Drivert szintén nagyon bírtam a pufiarcú fiatal leányzó szerepében, és ő is hiteles alakítással rukkolt elő.

Kicsit elsztorizgattam, de azért értékelni is sikerült a filmet – legalábbis nagyon remélem. Pontokban 10/10-nél lyukadtam ki, mert tényleg annyira feelgood hangulatú, hogy ha nem ez, hát akkor mi kaphat maximum pontszámot? Lazán tanít, nem vágyik nagy dolgokra, és valószínűleg ebben rejlik a siker receptje.