Az egyéni hangulatú zenés vígjátékban az Oscar-jelölt Michael Fassbender alakítja a címszereplőt, a kiejthetetlen nevű indie banda, a The Soronprfbs frontemberét. Frank még a zenészek körében is igazi különcnek számít: csak a tökéletes hangzás érdekli, mindenben az inspirációt keresi - és még alvás közben sem veszi le az egész fejét körbevevő hatalmas papírmasé maszkot. Frank és csapata kizárólag a popszakmát messzemenőkig elutasító egyéniségekből áll. Ebbe a furcsa társaságba érkezik az ambíciókkal teli Jon (Domhnall Gleeson), akinek a legvadabb álmai válnak valóra, amikor egy váratlan üresedés miatt, pusztán kényszerűségből felveszik a bandába. A kis csapat hamarosan maga mögött hagyja a civilizációt, egy kis erdei házban kezdenek el kísérletezgetni, hogy megalkossák a tökéletes albumot - Jon pedig kénytelen felismerni, hogy a zenészélet nem annyira egyszerű, mint ahogy a bulvárlapokban olvassuk. A kezdeti feszültségek tovább fokozódnak, ahogy a The Soronprfbs elkezd népszerűvé válni az interneten és Jon megpróbál összejönni Frank ördögien szexi alkotótársával, Clarával (Maggie Gyllenhaal).

A megérzéseim csak igen ritkán szoktak csalni, és mivel egy Sundance-es elvont zenés drámáról van szó, így azért akadtak bennem kételyek - főleg a zenésségnek köszönhetően. Ám a csalódás nem jött… Akik ismerik Lenny Abrahamson (Mit tettél, Richard?) rendező munkásságát, pontosan tudják, mire számíthatnak, bár jómagam még nem láttam tőle semmit. Nem tökéletes mestermű, azonban alattomosan mélyre menő és szerethető zenés alkotás sok-sok misztikussággal, fordulatok hadával, és váratlan végkifejletekkel. Egyszerűsítve írhatnám akár azt is, hogy a kliséket messzire elkerüli, és közben remekül felkelti a néző figyelmét. Már aki érdekelt a témában, és érett arra.

Ugyan csak 95 perces játékidővel bír, de a lassú folyású cselekményvezetésnek köszönhetően ez negyedórával hosszabbnak tűnik, amivel azért nincs gond, mert a történet megkívánja, hogy a néző így érezzen. Érdemes tehát párhuzamot vonni a banda által bejárt út, és e között. Nagyon boldog vagyok, hogy egy ilyen alkotást is moziban láthattam, tipikus fesztiválos hangulatú filmfesztivállal! Hogy ez utóbbit mire értem? A való életben még nem sikerült eljutnom a texasi South by Southwest fesztiválra, ami nem csak filmeknek, hanem koncerteknek, zenekaroknak is otthont d, viszont a Frank egy olyan kis zenekar történetét mutatja be, akik ide is eljutnak kissé geek, és meglehetősen igyekvő titkos menedzserüknek köszönhetően. A szinkron? Kár érte, mert akiket érdekel, úgyis megnézik feliratosan is, viszont a pozitívum, hogy minden értelemben minőségi lett a szinkron.

Erre a menedzselés téma azon nyomban ki is térek, hiszen annak ellenére, hogy elvont fesztiválfilmről beszélünk, a rendező megjeleníti benne a modern kor eszközeit - konkrétan a twittert. És mivel twitterpárti vagyok, így mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem, hogy ilyen tartalommal szolgál a film. Tökéletesen illett a vászonra, ahogyan megjelenítették Jon tweetjeit, követőit, válaszait, és minden ezzel kapcsolatos információt. Elmés kampányt csinált csapatának, ami által kicsit jobban megismerhette őket és zenéjüket a nagyvilág. Habár itt teszem hozzá, hogy zeneileg nem teljesen élvezhető filmről beszélünk, merthogy ez a film inkább a próbálkozásról szól, semmint arról, hogy mennyire nagyszerű e banda muzsikája. Ezzel viszont nincs probléma, mert épp emiatt nem sablonos, nem az átlagot nyújtja.

Nem is tudom hirtelen, hogy Domhnall Gleeson, vagy a folyton babát viselő Michael Fassbender alakított briliánsabbat. Tény, hogy Gleeson ereiben színészvér csörgedezik, és az Időről időre című romantikus-vígjáték után nem lesz ember, aki elfelejti őt. Itt sem okoz csalódást, sőt, lehengerlő játékot láthatunk tőle - igazi kis különc fazont alakít, aki törtetne, és csak törtetne előre, fel a nagyok közé. Hogy összejön-e nekik? Erre ne nálam keressétek a választ. Fassbender helyzete pedig azért nem mindennapos, mert egész idő alatt pótfejet visel, így nincsenek arckifejezései, vagyis mindent a testével kellett eljátszania. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ez az igazság, és tényleg egészen végig nem veszi le a fejéről a fejet.

Akad még nekünk egy Maggie Gyllenhaalunk, akit meglepő egy ilyen közegben látni, viszont itt derül csak ki igazán, hogy mennyire szolgált rá arra, hogy a színészi pályán van. Nem épp kedves csajt alakít, aki Frankre van rákattanva, de a kedvenc jelenetem mégis az, amikor Gleeson karakterével civakodnak a jakuzzinál. Az a pár másodperc fergetegesen eredeti, és spontán végrehajtott őrültség. Scoot McNairy szintén kitett magáért, imádtam, ahogyan színészkedett, és hogy ő is a banda tagja lehetett, bár neki más sors jutott, mint a többieknek, de végül is mindenkinek megvolt a maga útja. A titkos favoritom pedig François Civil, aki főként háttérbe szorult, ám aki figyelte, hogy mit visz véghez, pontosan láthatta, hogy mennyire imádta a szerepet, és hogy mennyire egy pályán tudott mozogni karakterével. Persze Carla Azarrral sincs ez másként, kellett a bandába.

Lassan zárom soraimat, illetve még így futólag megemlíteném a naturalista ábrázolást, amelyeknek főként a helyszínek ágyaztak meg. A Frank egy kissé kulisszák mögé betekintést nyújtó zenés dráma sok-sok elvontsággal, és misztikussággal, így tényleg csak azoknak ajánlom, akik az előzetes megnézése után nem húzogatják a szájukat. 9/10.