Hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig? Minden mindennel összefügg? Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben.

Megannyi történet, megannyi szereplő, millió lehetőség a hibázásra, mégis működőképes, közben szórakoztató és végül az érzés, hogy óramű pontossággal pergő filmről távozhattunk. Odakint nem ette a nép, az amcsiknak ez túl bonyolult, pedig sajnálatos, hogy minden idők legnagyobb független projektje megbukott a kasszáknál, mert egyáltalán nem szolgált rá. Véleményem szerint a Mátrix (The Matrix) alkotói, Andy Wachowski és Lana Wachowski, Tom Tykwerrel karöltve mindent elkövettek mind a rendezés, mind pedig a forgatókönyv terén, hogy tökéletes végeredmény születhessen. Az elejétől kezdve jó darabig kissé feszülten figyeltem a történéseket, és próbáltam minél több infót magamba szippantani, hogyha a történetek összekötésére kerül a sor, akkor ne ütközzek problémákba. Elárulom, hogy ez szükségtelen, hiszen összeáll az önmagától is, ha a nézőnek sikerül beleolvadnia a megteremtett atmoszférába - márpedig ez nekem saját magamat meglepve is könnyedén összejött. A meglepetést az okozta, hogy a korábbi anyagai alapján erős kételyeim voltak a filmmel kapcsolatban.

Valószínűleg sokak számára visszatartó erő a 164 perces játékidő (is), ami egyébként odakint 172 percre rúg, de emiatt sem kell aggódni. Mivel rengeteg idősík, még több szereplő, így indokolt ez a hossz, és nagyjából itt borulok le a készítők előtt, hogy ezek ellenére is nézhető, sőt, kimondottan üdítő, amit elénk tártak. Az előbb említett feszült koncentrálásra az adott különös okot,, hogy a főszereplők több helyen és időben vannak jelen. Ettől tartottam, hogy megterhel majd, de annyira precíz és fantasztikus a vágás, hogy ez bizony Oscarért kiált, és ha már Oscar, akkor a maszkokat, a vizuális effekteket és a hangokat se feledjük, nem beszélve a zseniális színészi alakításokról.

Rögtön el is kanyarodnék a színészekhez, és bár nem terveztem, hogy mindenkit megemlítek külön-külön, de annyira kimagasló színészi játékkal ajándékoznak meg a főszereplők, hogy egykönnyen nem fogom ezt elfelejteni egyiküknek sem. Tom Hanks ezerarcú, de megint ott tartok, hogy nem minden a színészen múlik, hanem a karakter mélységén is, bár Hanks meg Hanks ugye, és nagyon bírtam ebben a szerepében. Plafonmegrengetőset játszott még Jim Broadbent, akinek főleg az arcjátéka magával ragadó, egyes grimaszai valósággal beleégtek a retinámba. Halle Berry szépen domborít női fronton, és kellemes társaság a vásznon, amolyan szemet gyönyörködtető látvány - persze a pazar közeg is felnagyítja ezt az érzést. Felsorolhatnék még ide egy rakat nevet, legyen szó Hugo Weavingről, Jim Sturgessről, Donna Bea-ről, a hatalmasat alakító Ben Whishawról, James D'Arcyról, vagy Keith Davidről, egy azonban mindenképpen elmondható róluk: mindenki profi, mindannyian felnőttek szerepükhöz, és nem utolsósorban hihetetlenül illenek a Watchowski tesók és Tykwer által megalkotott különös hangulatú világokba. Susan Sarandon kevésbé tekintélyes, vagy megjegyezhető karaktert kapott, ellenben Hugh Granttel, aki pedig annyira jól mutatott szerepeiben, hogy egy szempillantás alatt magam elé tudom idézni az általa alakított emberkéket.

Gyönyörűen fényképezték a szereplőket, mesterien beállított kompozíciók, a pompás díszletek, a minden időben korhű öltözékek teszik számomra oly vonzóvá ezt a filmet. Csodálatos dallamok csendülnek fel a jelenetek alatt, amelyekkel utazhat a néző a végtelenbe, és tovább, vagy éppen teljes egészében oda is képzelheti magát a szereplők helyére. Különösen mély benyomást tett rám maga a Felhőatlasz szextett, és az a jelenet, amelyben ezt előadják. Úgyhogy talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez is Oscar-gyanús - legalábbis nagyon bízom benne, hogy nem rekesztik ki a jelöltek közül, és hogy legalább az Akadémia tagjai meglátják a benne rejlő értékeket.

Több utalás is felfedezhető a filmben, az egyik legszembetűnőbb, amikor Xun Zhou és Jim Sturgess menekülnek, és lőnek rájuk, akkor abszolút olyan érzés fogott el, mintha a rendezők egy kis Mátrixot akartak volna, mintha hiányozna nekik az a világ, és ezzel próbálhatták pótolni az űrt.

Voltaképpen egy kérdést tett fel a barátnőm, amikor valamennyire elkezdtem lamentálni a pontozásánál: "volt benne valami, ami nem tetszett?". Erre egyértelműen az a válasz villant be elsőként, hogy "imádtam az egészet, és zseniális a történet kiagyalója, de megalkotói még inkább". Valóban az a helyzet, hogy minden kiválóan szuperál, és a fenébe is, a körülményekhez képest ritka, amikor ennyire durván jól szórakozok, úgyhogy nem is kérdés a 10/10. DVD-n biztos, hogy beszerzős, és nem szabad elmenni a szinkronja mellett sem, annak is főleg az újmagyar fordításain a főhangsúly. Ez a dicséret már a magyar szövegért felelős Pataricza Esztert, vagy a David Mitchell Felhőatlasz című könyvének fordítóit (Bajtai Zoltán, Borbás Mária, Czigányik Zsolt, Falvay Dóra, Hordós Marianna, Polyák Béla) illeti, de állati hálás vagyok, hogy ilyen magas színvonalú végeredmény született.

A történetekből több tanulságot is leszűrhetünk, és az egyik legfontosabb ilyen, hogy ne habozz élni, ugyanakkor néha nem árt gondolkodni, mert mindennek van jelentősége, még ha valami látszólag rosszul is alakul, az kihat a jövőre, kapcsolatot teremt valamivel a múltból vagy a jelenből.