Milo Boyd (Gerard Butler) egy lecsúszott rendőrségi fejvadász, akit kedvére való melóval bíznak meg: be kell cserkésznie az óvadékkal szabadlábon lévő ex-nejét, Nicole Hurley (Jennifer Aniston) újságírónőt. Boyd a legnagyobb magabiztossággal lát feladatának, mert hát jól ismeri, és úgy gondolja, könnyű dolga lesz. Csak mikor kiderül, hogy Nicole egy gyilkossági ügy felgöngyölítésén fáradozik, ekkor férjének újra rá kell döbbennie, hogy mégsem lesz az olyan egyszerű, mint ahogy azt ő tervezte.

Akik már régebb óta olvasnak minket, tudják, hogy Butlert egyedül a 300-ban szerettem, mert akkor még nem adta le, és nem vállalt el minden útjába kerülő szerepet, viszont itt kimondottam bírtam a búráját. Másrészt az is szerepet játszott, hogy beültem rá, mert kint elég izmosan hozott kategóriáján belül, és mert Aniston a kedvencek közé sorolható. Ugye a rendezői székben, mint ahogy a plakáton is olvasható, a Randiguru (Hitch) rendezője, Andy Tennant, de többek között neki köszönhetjük a Bolondok aranyát (Fools Gold) is. Ha az előbb említett színvonalat nem is hozza, de az utóbbival erősen vetekszik. Ami negatívum, hogy végig elég hullámvölgyes, és van, hogy eszement jó poénok követik egymást, de mikor a romantikus részeknek lenne helyük, azzal totál megöli az azelőtt adott szórakozást, bár végtére is, egyáltalán nem mondanám rossz filmnek, sőt, mivel semmit nem vártam tőle, kimondottam kellemesen csalódtam, és rengeteget nevettem.

Az egyik főszereplőnk egyes hölgyek kedvence, Gerard Butler, akit végre csíptem, mint ahogy feljebb is írom, és végre nem kellett utálnom a srácot. Nagyon paraszt, nagyon bunkó, és hatalmas karakter, aki végig szórja a poénokat, és szívatja ex-nejét. Jennifer Anistonnal pedig az a helyzet, hogy egyszerűen aranyos volt, amit valahogy ez idáig soha nem vettem észre. Mivel láttuk már őt rosszabb szerepekben is, itt pedig abszolút megállta a helyét, és jó párnak bizonyult az előbb említett úriember mellé.

Történetéről ez sem lesz híres, de induljunk ki abból, hogy lehetett volna rosszabb is, bár a végkifejlet, mint általában romantikus vígjátékoknál, itt is teljesen kiszámíthatóra sikerült, tehát ez is egy picike negatívum. Ami viszont pozitív, hogy a szinkronhangok teljesen profin lettek megválogatva, Butler szinkronját nem ismerem, de aki most megszólaltatta, az oké volt, nem tudok bele kötni. Aniston pedig szintén a megszokott szinkronhangján szólal meg, ami annyira visszaadja a személyiségét, hogy ez megint csak újabb pacsi.

Lényegében, ha az idei évet nézem (és nem siklottam át semmi felett), eddig ebben a stílusban ez tetszett a legjobban, de még a jövő heti Párterápia (Date Night) odaverhet neki. Ez ki is derül egy hét múlva. A laza szórakozás, és a nem túl gáz poénok miatt egy gyenge 7/10-es kategóriába fog tartozni nálam.