A világhírű idegsebész, Dr. Stephen Strange élete tragikus fordulatot vesz egy szörnyű autóbaleset következtében. Miután a kezeit attól kezdve használni képtelen orvosnak a hagyományos gyógymódok nem használnak, valószínűtlen helyen talál segítséget - egy titokzatos himalájai enklávé, a Kamar-Taj az utolsó reménye. Strange hamarosan rádöbben, ez a hely nem pusztán a gyógyításé, hanem a hadviselésé is: láthatatlan, sötét erőket kell visszaverniük, melyek világunk elpusztítására törekszenek. A doktor rövidesen válaszút elé kerül: visszatér régi, vagyonnal és népszerűséggel járó életéhez, vagy hátat fordít múltjának és újonnan szerzett mágikus képességeit latba vetve a világ szolgálatába áll a valaha volt legerősebb mágusként.

Úgy tűnik, idén hamarabb kezdődött a Harry Potter-idény, viszont a Doctor Strange befogadásához igazán nyitottnak kell lenned! Mr. Doktor jött, látott, s lenyűgözött - legalábbis a játékidő nagyobb részében. Szokásomhoz híven a cselekmény részleteit ezúttal sem ismertem, így nekem még az autóbaleset is új szál tudott lenni. Ilyenkor egy kicsit mindig megveregetem a vállam, hiszen ezek fényében teljesen új élményeknek adhatom át magam, ugyanakkor lehetnek hátulütői is a tudatos tudatlanságomnak.

Nem értettem, hogy hogyan kerülhetett egy, a horrorfilmek körében járatos, és közepestől kicsit jobb alkotásokat gyártó Scott Derrickson (Sinister, Sinister 2) kezébe a rendezői stafétabot, viszont így utólag nem tudom őt bántani. Két elméletem van: az egyik, amit számtalanszor hangoztattam, hogy odaállítanak egy ismeretlenebb rendezőt egy gigabüdzséjű kasszasiker-várományoshoz, akinek lényegében semmi köze a filmhez. Vagy a másik lehetőség - szeretném azt hinni, hogy ez a valóság -, hogy Scott Derrickson megtanult gördülékeny és izgalmakkal teli filmet rendezni.

Derrickson egyébként besegített Jon Spaihtsnek (Prometheus) a forgatókönyvbe, ugyanakkor számomra nyilvánvaló, hogy Spaihts végezte a lényegi munkát. A Doctor Strange a valaha készült legfurább szuperhősfilm, ami már az első percétől kezdve lenyűgözött, pedig a hype miatt nem is mertem tőle sokat remélni, így a premier előtti vetítésre is csak úgy becsorogtunk, hogy hátha lesz belőle valami. Mi tagadás, lett is, ám a végére elfáradt mind a rendező, mind pedig Spaihts. Vagy, még az jöhet szóba, hogy a végét írta Derrickson. Máris kifejtem, mire gondolok.

Hangsúlyoznom is teljesen fölösleges, hogy Benedict Cumberbatch a vagány kis karmájával azonnal megvett kilóra. Mindig ezt írom, és ez most sincs másként: Cumberbatch egy jelenség, akit nehéz figyelmen kívül hagyni. Már az első jelenetek is magukkal ragadtak, amikor Strange épp veszélyes, ám számára rutinfeladatként felfogott műtétet hajt végre, pedig semmi extra nem volt benne, mégis működött, mégsem azt éreztem, hogy a Vészhelyzetet nézem. Ámultam, s bámultam, pedig akkor még kutyafülét sem láttam az egész mutatványból. A tökéletesre sikerült autóbalesetes jelenet előtt Cumberbatch egyszerűen lubickolt Dr. Stephen Strange szerepében, hiába volt egy egoista, nagyképű pöcs, mégsem utáltam, mert elhittem neki, hogy van mire felvágnia.

És akkor most térnék ki igazán arra a részre, ami az egyetlen csalódást számomra ebben a filmben. Feldolgozhatatlan számomra, hogy van egy közel kétórás játékidővel operáló iszonyú látványos-pörgős kalandfilm, és az utolsó húsz percében mintha nem is a Doctor Strange-et néztem volna. Ez vagy annak tudható be, hogy addig tartott a mágia, és utána eláltalánosodott minden, amit láttunk, viszont az régen rossz a folytatás(ok)ra nézve, vagy egyszerűen ott már tényleg elfogyott a kakaó a rendezőből-forgatókönyvíró(k)ból.

A Doctor Strange szereplőgárdájában nem találtam hibát, hiszen Cumberbatch mellett Chiwetel Ejiofor remekelt egy sort Mordo szerepében, aki egy bölcs figura, de nyilván Strange mellett csak egy árnyék. Viszont ott van még Tilda Swinton, aki ezúttal sem okoz csalódást, hiszen közel sem átlagos karaktert kapott, akinek minden egyes mozzanatát élmény volt nyomon követni. Mads Mikkelsen kaphatott volna valamivel nagyobb teret, több figyelmet, de mint színész, természetesen nem okozott csalódást. Ezúttal még Rachel McAdams jelenlétét is meglepően jól fogadtam, és a többi mellékszereplő is kellőképpen kedvelhető, vagy épp utálható. Gondolok itt Benedict Wongra, vagy épp Scott Adkinsre.

A látvány. Úgy érzem, ebben az esetben ez a szó ide kevés, de legalábbis új értelmet nyerve magasra tette a lécet, szóval a Marvelnek össze kell magát kapnia, hogyha ezt felül akarja múlni a jövőben. Az Inceptionben láthattunk hasonló térhajlításokat, és Nolan meséjét imádtam is annak idején, viszont a Doctor Strange fantáziavilága simán felülmúlta Christopher Nolan tudományát. Annyira durva, ahogyan játszanak a térsíkokkal, és akkor tudnak az ilyen jelenetek zseniálisak lenni, ha mindezek ellenére jól követhetők a cselekmény szálai. Márpedig itt bizony egyetlen egyszer sem vesztettem el a fonalat, és olyan mesésre sikerült ez az egész, hogy le a kalappal a látványtervezők előtt.

Ahogyan a legtöbb Marvel filmből, ebből sem hiányozhatnak a kisebb-nagyobb poénok. Ez a recept mindig kétélű penge, de nagyon tetszett, ahogyan oldották ezzel a hangulatot, s amolyan üdítő tényezőként vetették el ezen magokat. Ott vannak például a Wongos jelenetek, de a palásttal való huncutkodások is megérnek egy misét, és amikor Strange a társaival csipkelődik, azokat is különösen szerettem. Eszméletlenül fontos tényező tud lenni minden alkotás esetében a zeneválasztás, és Michael Giacchino akkordjai olyan szépen asszisztálnak minden jelenetnél, hogy a hiányuk hatalmas űrt hagyna maga után. A varázslatosan megkomponált dallamoktól a felszabadítókon át, egészen a baljós hangvitelig akad itt minden, ahogyan illik.

Lassan zárom is soraimat, de kiemelném még az új, szuperhősökre formált Marvel logót, illetve a vége főcím után-alatt-közben két jelenetet is kapunk. A másodikra szokás szerint többet kell várni. A Doctor Strange pontjaival valamennyire bajban vagyok, mert amennyire jó úton haladt nagyon sokáig, a végére kicsit érdektelenné vált, és ezt borzasztóan sajnálom. Viszont az is tény, hogy a látványvilága annyira szemet gyönyörködtető, hogy még a 3D-nek is volt értelme jelen felhasználásban. Így hát arra a döntésre jutottam, hogy a nyolc kevés lenne, hogy kifejezzem a film minőségi tartalmait, és nem marad más választás, mint megállapodni a 9/10-nél.