Azt hihetnénk, hogy ilyesmi csak egy forgatókönyv-írónak juthat eszébe, pedig ez a történet megtörtént eseten alapul. A paranormális esetek két világhírű kutatója, Ed és Lorraine Warren jegyezte fel annak a családnak a történetét, melyet a világtól távol, egy tanyaházban nem evilági lények terrorizáltak. Perronék öt gyerekükkel költöznek be új, magányosan álló vidéki házukba, és nem tudják, hogy valaki már él a falak között. Valaki, aki minden percben jelen van, gonosz, és képtelenség megszabadulni tőle. A megmagyarázhatatlan földöntúli jelenlét pokollá teszi a napjaikat, és egyre veszélyesebb, ijesztőbb módokat talál, hogy jelezze: övé a ház, és nem engedi át másnak. Kénytelenek paranormális ügyek nyomozóihoz fordulni: azokhoz, akik az amityville-i esetet is lejegyezték. A szakemberek nekilátnak, hogy kifüstöljék a gonoszt a házból… de úgy tűnik, még ők sem bírnak vele.

Nagy falat ez a horrorfilm minden szempontból. Van ez a James Wan nevű srác, aki elég nagy mágus a rendezőszakmában, és most hagyjuk a Fűrészt (Saw), meg minden mást is, ami a nevéhez fűződik, mert jelenleg nem fontos. Jövök a blabla dumával, hogy manapság rengeteg horrorfilm készül, de nagyon-nagyon kevés olyan akad közöttük, ami említésre méltó. Gondolom, az eddig leírtak alapján kisakkoztátok, hogy a Démonok között egy ilyen darab. Hollywood is próbálkozik sok mindennel, vegyük példának a Parajelenségek franchise-t, ami ugyanígy pszichés módon próbál a néző fejébe mászni, és ők is alkottak már brutálisan jót, de James Wan felülmúlja mindet. A legcsúnyább és legmegdöbbentőbb az, hogy a rendezőnek idén ez csak az egyik filmje, tehát hiába beszélünk szalaggyártásról, a minőség megvan. Helló? Mi újság?

Nyilván egy jó rendező kevés lenne a teljes sikerhez, úgyhogy fontos, hogy a Chad Hayes és Carey Hayes által papírra álmodott forgatókönyv is hátborzongatóan jól végzi a dolgát. Ijesztget, a frászt hozza a nézőre, és közben végig feszültséget teremt. Elgondolkodtatóba ejti a nézőt, avagy jelen esetben engem, aki folyton spekulálgatott, próbálta kitalálni, hogy mit, hogyan, honnan, miért, de erősen beletört a bicskám. Nem egy alkalommal a frászt hozták rám, de úgy, hogy közben a hideg futkosott a hátamon. Egy valamit viszont nem hittem volna, hogy el fogja bírni a szűk kétórásra nyújtott játékidőt, de ezzel sem került bajba a film, mert szépen elosztották, hogy minden percre jusson valami bizarr - valami, amivel fenntarthatják a néző érdeklődését.

Hogy még mitől több ez a horrorfilm a mai többivel szemben? Más felfogással dolgozik, mint társai. A szememben hatalmas előny, hogy a történet szerint a '70-es évek elején járunk, és ennek hűen vannak öltöztetve a főszereplőink is, avagy a díszleteken kívül lehet még gyönyörködni a szereplők ruháiban, és az akkori kor sajátosságaiban is. És itt bizony semmi nem lóg ki a sorból, különböző elektronikai kütyük és okostelefonok nélkül is lehet jó valami, hiszen itt az élő bizonyíték erre.

Vera Farmigát és Patrick Wilsont írják főszereplőknek, de Lili Taylor és Ron Livingston mintha jelentőségteljesebb szerepet kapott volna. Farmiga a Bates Motellel otthonra talált, merthogy elképesztően jól állnak neki az ilyen bizarr szerepek, amelyek során kétségeket kelthet a nézőben. Jelen esetben is gyönyörűen átjöttek az általa tapasztalt érzések, és az általa átélt félelem. Patrick Wilson esetében nem tudok ilyen mélyre menni, de tökéletesen alkalmas a férj szerepére. Viszont a Lili Taylor-Ron Livingston páros már megint részletesebb megközelítést érdemel. Taylornak egy az egyben elhittem, hogy megszállták őt magát és családját is, Livingston pedig szépen asszisztált a szkeptikus felfogású férj szerepében. A kislányaik szintén kitettek magukért, és megint elgondolkodtam, hogy vajon a való életben hogyan hat ki rájuk egy ilyen filmszerep. Durva dolgok történnek velük, és nagyon korrektül paráztattak.

Ötletes megvalósításokon keresztül járhatjuk be a soklakós házat, és az operatőr is jó néhányszor kitesz magáért. Például ott van, amikor a képet 180 fokkal elforgatják, majd pedig kitávolodunk a képből, közben pedig visszatérünk a rendes látóképbe. Ügyesen bánnak az árnyékokkal, a hangokkal, és a pince is iszonyú horrorisztikus lett. Amikor felfedezik azt, vagy az éjjeli jelenetet már nem is említem, mennyire jól megalkották. Magyarán szólva a hangulatteremtés csillagos ötös, és ha nem vigyázol, beránt, mint a szél. A 9/10-ért megdolgozott - pedig nem voltam valami fényesen -, és ha Wan rendezi, a folytatás is jöhet, mert alapanyag van hozzá.