1929, Chicago. Roxie Hart (Renée Zellweger), a tánckar névtelene mindennél jobban vágyik a rivaldafényre, hogy elmenekülhessen unalmas férje és egyhangú élete elől. Arról ábrándozik, hogy egy napon ő is a revüsztár Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) nyomába léphet, s nem is sejti, álma milyen hamar valóra válik. Velma ugyanis börtönbe kerül kettős gyilkosságért, és nemsokára Roxie is ott találja magát, miután megöli szeretőjét. Védelmét a híres ügyvéd, Billy Flynn (Richard Gere) vállalja el. Ő képviseli Velmát is, és másik kliense után most Roxie esetéből kreál szenzációt, aki így végül mégis elérte, amit akart: sztár lett. Az újságok szalagcímei mind vele foglalkoznak, s Velma nem csekély bosszúságára immár ő az új kedvenc. Ám az okos Miss Kelly tartogat még meglepetést a második felvonásra is!

Huh, Rob Marshall musicalje régi nagy kimaradásom volt eddig, és elég sokan szeretitek, viszont én ezek alapján valamivel többet vártam volna tőle. Összességében annyi szerencsével bírt a film, hogy a fő téma érdekes, és a hölgy jelenlétek lekötöttek, mondjuk a zenék-táncok is elég jól szuperáltak. Rob Marshall rendező munkáit, ahogy elnézem, 2002-ben is az erősebb középszert kerülgette. Egyáltalán nem rossz, amit csinál, csak egyszerűen nem tud kiemelkedni az adott kategóriában, ahol épp rendez. Ugyanezt éreztem a Kilencnél is, a Karib 4-et pedig inkább hagyjuk, de felsorolhatnék még ide jó pár alkotását, kivétel nélkül mindegyiknél erre a végeredményre jutnék.

A táncos jelenetek taroltak, azokat egy-kettőt leszámítva élveztem, és a rendező jól összevasalta őket a történettel. Nem zavart, hogy a főszereplők úgymond 'kezei' meg voltak kötve azáltal, hogy nem mozoghattak szabadon a külvilágban, de mégis megtalálták az a középutat, ami még nem ártalmas, de a történet szempontjából mégis hihető. Kivétel nélkül minden egyes táncjelenetnél igazán remekül bántak a fényekkel, amikor a színpadot a hölgyek-urak birtokolták. Több olyan elmés megvilágítás került alkalmazásra, amelynek köszönhetően az éppen szereplő hölgyemény előnyeit hangsúlyozták ki, nem pedig a hátrányait. Természetesen a végső attrakció mindent vitt.

Renée Zellwegernek nagyszerűen állt a szerep, és parádésan alakított, ami majd a végső pontokban meg is fog mutatkozni. Mindig is jó színésznőnek tartottam, és itt újra bizonyított, ráadásul a száját is kinyitotta, és nem csak beszédhang hagyta el ajkait, hanem csodás énekhang. Catherine Zeta-Jones is boldogult a maga módján, bár annyira vele nem vagyok megelégedve, mint Zellwegerrel. Richard Gere-t ahhoz képest, hogy kis túlzással ki nem állhatom, egész kellemes karaktert formált meg, akit nagyszerűen játszott, és nekem állatira nem volt vele bajom, pedig nem azaz átlagos figura, hanem egy nagyképű ír ügyvéd, akinek mondjuk a történet szerint van is mire felvágnia.

Nem is nagyon húznám tovább a sorokat, mivel nem mai film, legtöbben már biztosan láttátok. Kicsit többre vágytam/számítottam, de egy 7/10-et szerintem elbír, a többhöz még néhány vonalon nagyobb dolgokat kellett volna felmutatnia. Mondjuk, úgy istenigazából egy hatalmas hibája van a filmnek felém: hiába az érdekes téma, hiába a táncoló nők, a zene abból a korszakból, amit szeretek, mégis jó néhányszor elkalandoztam, és akadtak olyan momentumok is, amikor nem kötött le igazán.