Sztárnak lenni nehéz. Korosodó sztárnak még nehezebb. De a legnehezebb annak, aki valaha sztár volt, és most újra vissza szeretne jutni a reflektorfénybe. A film főhőse, Riggan Thomson (Michael Keaton) valaha egy legendás képregényhőst alakított a mozikban – három részen át. Ám hiába szárnyalt akkor, azóta nem nagyon keresik, ő megöregedett, a szakma szélére sodródott, és most egyetlen utolsó rohammal próbálja visszahódítani magának a népszerűséget. Új, utolsó esélye a Broadwayra szólítja: egy színdarab írója, producere és persze főszereplője lesz. Ha tényleg lesz előadás. Ha ő még bírja erővel. A történet mindössze három nap alatt játszódik: ezalatt kell megküzdenie a családjával, a kollégáival, az ellenségeivel és a jóakaróival, a sorsával… és legfőképp a saját józan (?) eszével.

9 Oscar-jelölés - könyörgöm, miért?! Nem értem a Birdman körüli felhajtást, habár valahol egyedi filmalkotás, de ne tegyük már egymás mellé mondjuk egy A Grand Budapest Hotellel, ami nagyjából milliószor szórakoztatóbb, mint a Birdman. Alejandro González Iñárritu (21 gramm, Bábel, Biutiful) író-rendezőnek lényegében csak szenvedős rendezései vannak, és nem is tudom hirtelen, hogy tetszett-e már tőle bármi is, de ez így nekem eddig az év túlhype-olt filmje és egyben az év legnagyobb csalódása címet is elvitte. Azt mondtátok, hogy ez egy remek film, holott egyedül a szereplők tartják életben, az ő játékuk próbálja menteni a menthetetlent.

Eleinte csak sodródtam a játékidővel, és csak néztem, meg néztem, de nem volt változás, egyszerűen nem vitt magával, és szinte a film végéig kellett várnom az átütő pillanatra, amikor már elment a vonat, nekem pedig elfogyott a türelmem. Olyan, mintha a filmben történt események magát a filmet festenék körül, avagy bőven van káosz, de ezen nem érdemes meglepődni egy Shakespeare-i alapokon nyugvó műnél… Átjött a film mondanivalója, az utalások, a Batman-Keaton-Birdman vonal, csak épp nem lett belőle kerek egész, megmaradt összevisszaságnak.

A színház és a mozi nem sokban tér el egymástól, ennek kulisszái mögé vezetnek el bennünket, ahol akad bőven zűr, probléma, civakodás, családi perpatvar, belső fennakadások, és még sorolhatnám. Michael Keaton tényleg jó, bár ez már nem most derült ki, hanem több évtizeddel ezelőtt, de mostanában egyre népszerűbb, amit értek, de ő ezt a szintet bármikor hozza, csak ki kellene nyitniuk a nézőknek a szemüket. Az Oscar-jelölést túlzónak tartom, kétlem, hogy idén nem volt jobb alakítás férfi főszerepben. Edward Nortonnal ugyanez a helyzet: remek színész, de ez sem most derül ki, és az ő jelölésével is abszolút szembemegyek.

Emma Stone jelölésének nyilván örülök, hiszen kedvelem őt, mindig is nagy kedvencem volt, és van is néhány jelenete, ami perzselően indulatos, és még tőle is meglepő reakciókkal teli, úgyhogy nála már egy fokkal másabb a helyzet - és nem, nem az elfogultság beszél belőlem. Zach Galifianakis karakterét nagyon bírtam, igazi színpad mögé termett irányítófigura, akinek járása összetéveszthetetlen. Visszatérve a nőkre, Naomi Watts színesítette még a stábot, de a bájos Andrea Riseborough is kölcsönzött néhány remek jelenetet, főleg, amikor összeakadtak ők ketten. Magyarán a szereplők, és a nekik írt karakterek érdekesek, és mindenki sorsa érdekelt - ez volt az a tényező, ami miatt végigültem a kétórás játékidőt, és ami miatt nem éreztem teljes egészében elpocsékolt időnek.

Néha nevettem is azért, helyenként kimondottan jól működött a humora, de nekem összességében a túlontúl sok drámamennyiség megölte a hangulatot. Bár, azt sem tartom kizártnak, hogy más bajok is felütötték fejüket. Még jó, hogy zenében nem emelte ki a filmet az Akadémia, mert a dobpergés ugyan egyedi volt, de a színházi közegtől nem idegen, ergo nem is új. Akinek bejön ez a fajta aláfestés, Whiplashra fel. Az érdekes karakterek, és egy-két elszállt megvalósítás miatt éri a halovány 7/10-et, de összességében tényleg nagy csalódás.