Miután egy fiatal nő szívét rabul ejti egy csábító idegen, hamarosan egy vérvörös agyaggal borított hegyen álló házban találja magát, amely tele van nyugtalanító titkokkal. Vágy és sötétség, rejtély és őrület övezi az igazság őrzőjét, amit Bíborhegynek hívnak.

Guillermo del Toro szokásához híven csak hozta a formáját, és készített nekünk egy nyomasztó hangulatú horrorfilmet szellemekkel, lidércekkel és megannyi hóeséssel ötvözött vörösséggel. A mester visszatért a gyökerekhez, és az a helyzet, hogy hazaérve a moziból, nekem is szegezték a kérdést, hogy "mi a baj?". Nem, baj az nem volt, csak azon kaptam magam, hogy mennyire magával rántott ez a kísértethistória, ami 2015-öt írva tök hülyén hangzik, mert az utóbbi időkben átértékelődött ez a fogalom, de mégsem. Igazából arra gondolok, hogy oly módon nem kaptunk mostanság szellemeket, mint amit a Bíborhegy kínál, de ez nyilvánvaló del Toro miatt.

Jason Blumnak és társainak köszönhetően teljesen megváltozott a horrorok világa, de nem csak ők okolhatók ezért, azonban mindig van valaki, aki visszaránt a múltba, de úgy, hogy közben újítóként tűnik fel a színen. Igen, egyértelműen del Toróról beszélek, mert így még nem láttam a padlóból kimászni szellemet. Jöhettek majd azzal, hogy elfogult vagyok, de nem ok nélkül. Del Toro karaktereiben van élet, legyen szó, akár szellemről, vagy akár egy háttérbe szorított másik szereplőről. Ráadásul imádom, és legfőképp értékelem, amikor manapság olyan filmmel találkozom, ami felvan építve.

A Bíborhegy szerkezetét nézve erősen indít, aztán gyorsan visszacsöppenünk a kosztümös hétköznapi életbe, egy olyan korba, amit nem igazán szoktam szeretni, de ugye mindig van kivétel. Eleve gyönyörű ruhakölteményeket viselnek a szereplők, amihez tökéletesen illik a fő témát adó gótikus kísértetház, ami él, és lélegzik. Nem viccelek, maga a ház is egy karakter, ami megszámlálhatatlan lélek lakhelye. Brutális őszinteséggel a képünkbe tolják a rideg valóságot, ami sokkoló hatást kelthet a nézőben. Gyomorfüggő, viszont semmi olyasmi gusztustalanságra ne gondoljatok, amivel egy slasherhorrorban találkozhattok.

Hol is tartottam? Ja, igen, hogy zseniálisan felépített alkotásról beszélünk, amiben mindenki él, és oly módon van bemutatva a nézőnek, hogyha történik vele bármi, akkor az kihat ránk. Legalábbis velem így történt. Sok olyan pillanatot köszönhetek ennek az ijesztgetős horrornak, amikor csak úgy ültem, meredtem a semmibe, és azt éreztem, hogy van még feljebb, és ez az érzés egészen a végéig kitartott bennem, a zárójelenetnél csúcsosodott ki, ahogyan az megvan írva. A forgatókönyvírásban Matthew Robbins is besegített del Torónak, és talán annak is köszönhető ez a magas színvonalú filmélmény, hogy eredeti ötleten alapul.

Vizuálisan elképesztően csodálatos a film, amit most nem fogok tudni szavakba önteni, mert ezt látni kell. Eleve tudjátok, hogy engem kilóra meglehet venni a szállingózó hópelyhekkel, és amikor egy ilyen félelmetesen gyönyörű helyszínen van elhelyezve, még ütősebb tud lenni. Egy hatalmas kísértetházat képzeljetek el, de ne olyat, amit tucatszor láthattunk már alap horrorokban, és kísért benne valaki a múltból. Ez egy egész birtok egy hatalmas házzal, aminek rothadnak a falai, süllyed, és itt-ott átfúj rajta a szél, ami különféle ijesztgetések alapjául is szolgál. Egyszerűen tényleg alig találok szavakat. Egyedül a zenéjével nem tudok mihez kezdeni. Kiemelni nem tudnék semmit így utólag, de ott és akkor betöltötte a szerepét.

Ami a szereplőket illeti, Mia Wasikowska tehetségét sohasem firtattam, viszont jó ideje nem tudtam őt szeretni semmilyen szerepben, úgyhogy még furább, hogy itt most igen. Kétségtelen, hogy Wasikowska mennyire brutálisan eggyé vált karakterével, akinek csupán annyi bűne van, hogy szerelembe esik. Számomra nyilván nem Wasikowska nyújtotta a bűnös élvezetet, hanem a rejtélyes szerepben mesterkedő Jessica Chastain, aki egy meglehetősen érdekes karaktert kapott. Számomra ő a tökéletes színésznő, és már azt is értem, hogy miért pedzegetett egy esetleges Bondbeli gonoszt. Érdemes megfigyelni, ahogyan Wasikowska és Chastain egyensúlyoznak egymás között, de számomra csak a film végén derült ki, hogy miért is van ez így nem csak színészileg.

Férfi fronton sem lehet panaszuk a női nézőknek, hiszen Tom Hiddleston mellett Charlie Hunnam is színre lépett, és imádtam mindkettejüket. Egyikük kimértebb személy, mint a másik, és az a helyzet, hogy Hunnamet kissé nehezen szoktam meg ebben a kosztümös közegben, ugyanakkor nagyon bírtam. Nyilván ez alól Hiddleston sem kivétel, aki csakúgy, mint Hunnam, mindig csempészett valami érdekességet a játékába. Jim Beaver. Basszus, Bobby, hogy nem ismertelek fel?! Egészen addig nem jöttem rá, hogy honnan ismerem Beavert, amíg haza nem értem… Feljebb pedig pont rá céloztam, hogy egy mellékszereplő esetében is kialakul a kötődés, és amikor helyzet van, akkor elkezdenek dolgozni az érzelmek.

A szereplőkhöz köthetők még a monológok, melyek finoman kidolgozott, helyzetekhez hangolt szavak sorozatát képezik. Számomra mindig öröm, amikor azt érzem, hogy valamivel foglalkoztak, nem csak írtak néhány agyhalottaknak szóló tőmondatot. Ugye hadd ne menjek messzire, a nyáron bemutatott dínós kalandban volt részünk ilyesmiben. Jelen esetben tényleg szinte minden a meglepetéseken és a fordulatokon múlott, amelyekben szerencsére nem szűkölködik a Bíborhegy, és itt is visszaköszön del Toro szorgossága. Ó, majd elfelejtettem a pillangókat, amik lehettek volna akár denevérek is, de az nagyon szokványos lett volna, ráadásul a pillangókban sokkal több a töltet is.

Tegnap is épp egy horrorfilmhez volt szerencsém, amit jónak gondoltam egészen addig, míg nem volt szerencsém ehhez. Kemény is az, amikor kivilágosodik a kontraszt két azonos kategóriájú film között, ugyanakkor most nagyon egyszerű dolgom van a pontozással. Mint írtam, összességében alulról indított a mester, de tartottunk valahová, és azt is piszkosul értékelem, hogy ennyire össze volt rakva. Mivel a végével odavertek, pedig nem számítottam rá, jár érte a 10/10, és ott a helye az idei év legjobbjai között is.