1979. Irán forrong. A Sah elmenekül, az utcákon hatalmas tömeg – a forradalom új, megjósolhatatlan változásokat ígér. November 4-én a feltüzelt tömeg megostromolja az Egyesült Államok teheráni követségét, és túszul ejti az ott dolgozó 52 amerikai diplomatát: az ő sorsuk, hosszú raboskodásuk és a megmentésükre szervezett katonai akció sokáig megtöltötte a világ újságjainak címlapjait. De valamiről senki nem beszél. A követség feldúlása során hat amerikainak sikerül megszöknie, és elrejtőznie. Ám ők is és az otthoniak is tudják: csupán napok, esetleg órák kérdése, hogy a nyomukra akadjanak, és talán végezzenek velük. Az ellenséges, paranoid országban reménytelen a helyzetük. A CIA egy „beszivárgási szakértője”, Tony Mendez (Ben Affleck) előáll egy mentőakció tervével. A terv kockázatos és végrehajthatatlan. Olyan lehetetlen, hogy csak egy filmben vállalkoznának rá…

Féltem tőle, mint a tűztől, és bizony a félelmeim cseppet sem voltak alaptalanok, ugyanakkor így két nap távlatában mégsem tartom annyira szörnyűnek Ben Affleck új filmjét, mint előtte ülve. Meg kell hagyni, Ben Affleck egyre komolyabb vizekre evez, és évről évre mélyebbre hatoló alkotásokat ad ki kezei közül, de mint korábban már azt kifejtettem, engem ezek a közel-keleti, ez esetben iráni helyszíneken játszódó filmek rongálnak, és csak szenvedek rajtuk. Mivel odakint kritikailag (is) sikeres, és Oscart is emlegettek neki, így kötelező darab volt, meg hát Ben Afflecket tehetséges rendezőnek tartom.

Viszont. Elég furcsa számomra, hogy egy ilyen diplomáciai szélhámosságot hogyan emelnek piedesztálra benne. Szóval az erre szolgáló magyarázatra komolyan baromi kíváncsi lennék. Fel akartam állni előle, egészen erős késztetést éreztem végig, de türelmesen, nagy önuralmat gyakorolva kivártam a végét, hátha ott történik bármi átütő, amelynek hála felnézhetek rá. Nos, ez nem történt meg, és annyira vontatott, 'eseménytől mentes' perceket kölcsönzött, hogy el sem hiszem.

Ami viszont a javára írható, hogy annyira korhű az egész film első képkockájától az utolsóig, hogyha ezt számomra ismeretlen szereplőkkel elém teszik, simán megeszem, hogy egy harmincéves filmet nézek. Tehát hangulatteremtésben maga a tökély, melyhez nagyban hozzájárul a szereplők remekbe szabott jelmezei, a nagyszerű frizurák, az arcszőr viseletek, és a használt szűrők. Ezeket a régi fejszerkezeteket megteremteni egy mai filmben, nem lehetett egyszerű feladat, de ugyanide sorolhatók még a film során látható tárgyak, a használati eszközök is.

A színészek jók, Ben Afflecknek például nagyon jól állt a szakáll és hihető is ebben a szerepben, ráadásként pedig ismét fitogtatta színészi tehetségét, hogy egy újabb területen is mennyire helytálló tud lenni. DE. Ismeritek azt az érzést, amikor néztek egy filmet, és a benne szereplő színész-színésznő alakításával katarzishoz juttat? Nagyjából ilyen játékokat tudok elképzelni egy Oscar-jelöléshez, szóval legyen itt szó Bryan Cranstonról, John Goodmanről, Alan Arkinról vagy Kyle Chandlerről, hiába illik ideálisan mindenki a történetbe, de valahogy számomra senki nem érte el ezt a szintet.

Úgy vélem, nem csak kerestem, de meg is találtam a benne rejlő értékeket, és szeretni is akartam, viszont ez egyszerűen nem ment, mert eseménytelen és dögunalmas, végig állóvíz érzetem volt, amit semmi sem kavart fel. Utólag hiába soroltam fel a pozitívumait, ha egyszer nézni már-már gyűlöltem, de a szereplőkkel szemben nem lenne korrekt, ha lehúznám, szóval gyorsan dobok is rá egy 6/10-et, és csapó vége.