Az Aljas nyolcas nyolc főhőse sokat próbált fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban találkoznak egymással Wyoming erdős vidékein. Egy kemény hóvihar elől menekülve kénytelenek egy helyen meghúzni magukat, a kényszerű összezártság eredménye pedig ármány és intrika. Vajon túlélik-e a vihart az egymás megtévesztésével és átverésével boldogulni próbáló hét(nyolc)próbás gazemberek? Tarantinót ismerve sok művér elfolyik majd a stáblistáig.

Nem véletlenül volt időtlen idők óta várólistán az Aljas nyolcas, Quentin Tarantino rendező ezúttal sem okoz csalódást! Természetesen a tőle megszokott fejezetekre tagoltság jelen esetben is megvan, és szent meggyőződésem, hogy nincs még egy olyan őrült filmes e bolygón, aki ennyi időt eltud tölteni egyetlen helyiségben a monológokra építve. Tarantino már csak ilyen. Nem csak a rendezéshez ért, hanem a forgatókönyveit is saját kezűleg írja, és tökélyre fejlesztve rántja be vele a nézőt - már, aki szereti a stílusát, és bírja a munkásságát.

A nyelvezete elég sajátos, viszont Tarantinótól ezt már megszokhattuk, mint ahogyan rá a niggerezésért sem szabad haragudni, hiszen a filmjeiben ez a szó mindig fontos szerepet tölt be. Az Aljas nyolcas képei gyönyörűek. Gondolok itt azokra a jelenetekre, amikor a csontropogtató hidegben, térdig érő hóban száguld a lovaskocsi, vagy amikor megérkezünk Minnie fogadójához, ami a hóvihar elől az egyetlen menedék. Megjegyezném, hogy ugyanúgy, mint a lovaskocsi belseje, a fogadó is egy külön jelenség belülről, amelyeket a benne elhangzó párbeszédek tesznek laknak be csak igazán. Tarantino képes egy lovaskocsi belsejében több tíz percet eltölteni, mégsem fullad unalomba a cselekmény. Ugyanez igaz a fogadóra is, ami otthonul szolgál a film jelentősebb részének.

Agatha Christie Tíz kicsi négerjéről nemrégiben sorozat is készült, és micsoda véletlen, hogy nem sokkal az Aljas nyolcas előtt láttam. Mondanom sem kell, hogy nem volt nehéz párhuzamot vonni a kettő között, hiszen a felépítésük nagyon hasonló. Akárhogyan figyeljük a részleteket, semmi sem derül ki, csak akkor, ha azt a rendező is szeretné megmutatni. Tarantino vajon tényleg Christie-től merített? Sose derül ki, de imádtam ezt a felépítési szerkezetet, ámde az újranézés ilyen szempontból már neccesebb lehet, viszont a monológokba és a karakterekbe még akkor is lehet kapaszkodni. Minnie szalonjáról szinte minden percben kiderül valami, és ezeknek az apró részleteknek hála egyetlen egyszer sem lankadt a figyelmem.

A rendezőt régóta kíséri a sárga szín, ugyanis, ha jobban megnézzük, zömében szinte minden fekete és fehér, kivéve természetesen a vért, és az előbb említett sárgát, ami a lovaskocsi függönyén, és Samuel L. Jackson kabátján köszön vissza. Imádom, hogy Tarantino sohasem félt átírni a történelmet, amellyel természetesen arra a bizonyos levélre gondolok, de nem kívánom lelőni a poént azok előtt, akik még nem látták a filmet. Legyen szó akár a lovaskocsiról, akár a fogadóról, a rendező fifikásan megírt monológjai nélkül fabatkát sem érne egyik sem, és nyilvánvalóan nagyon fontosak a hangsúlyok, az akcentusok, valamint a beszédstílus is.

Érdekes, hogy szinte az egész film abban a már annyiszor említett fogadóban játszódik, ahol tényleg mindig történik valami váratlan esemény. De az sem utolsó, amikor arra vársz, hogy kiderüljön, hogyan ment tönkre az ajtózár, vagy, hogy magyarázatot kapj a további megválaszolatlan kérdésekre. A párbeszédek végig ütősek, a karakternevek pedig egyszerűen zseniálisak. Minden szereplő neve gondosan megmunkált, hangzatos, és a leginkább westernbe illő, ami apróságnak tűnik, ámde jelentőségük közel sem elhanyagolható. A fogadóval kapcsolatban még azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha lett volna egy felső szint is? Persze minden egy légtérben zajlik, hiszen így családiasabb a hangulat. Na meg véresebb - ugye a 18-as karika nem véletlen.

Samuel L. Jackson egyetlen Tarantino-filmből sem hiányozhat, és nélküle az Aljas nyolcas sem lett volna az igazi. Nyilván ezt nem tudhatom biztosra, de hinni hihetek benne. Mint minden színész játéka, Jacksoné is maradandó élményt nyújt, aki úgy tudja előadni a rendező párbeszédeit, mint más senki. Alapkő, na. Meg egy külön egyéniség is, akiért aggódik a néző. Kurt Russell karakterét eleinte nem tartottam szimpatikusnak, de neki is olyan dumái vannak, hogy hamar belopta magát a szívembe. Nem szeretem, amikor valaki úgy bánik a nőkkel, ahogyan ő, de mint tudjuk, Jennifer Jason Leigh karaktere nem feltétlenül nő. Eszméletlenül jól adta elő a monoklis, törött orrú, akasztásra váró bigét, akinek nincs veszítenivalója, így minden trükköt bevet.

Walton Goggins sem tartozik a kedvenceim közé, de idővel az ő karaktere is előlépett a nagymenők közé. Nem utolsósorban ő is remek beszólásokat kapott, de Samuel L. Jackson nyomozós dumáin elég nehéz túltenni. Demian Bichir karakterneve az egyik legjobb, nem beszélve a stílusáról, és az előadásmódjáról. Tarantino mindig is kiválogatta a színészek legjavát, hiszen mindig minden rajtuk áll, vagy bukik. Tim Roth és Michael Madsen is szépen eljátszadoztak ebben a közegben, és hát főleg utóbbit nem lett volna szerencsés mellőzni. Illett ide, ráadásul ő is régi munkatársa már a rendezőnek. Hagyok nektek egy szó szerinti meglepetés szereplőt, de a szenilis öregembert játszó Bruce Dern nevét muszáj leírnom.

Külön említést érdemelnek még a fegyverek, illetve, ahogyan azt már megszokhattuk Tarantinótól, a brutális gyilkolási módok sem maradnak ki ezúttal sem. Két pisztolylövés, hopp pofán loccsant az áldozat agyvelője. Ez alap, szóval, akik nem bírják a hasonló dolgokat, nem érdemes próbálkozniuk az Aljas nyolcassal, mert ezek tényleg velejéig romlott gazfickók. Eléggé aggódtam a háromórás játékidő miatt, de még engem is meglepett, hogy milyen jó tempóban és hangulatban telt el. Ráadásul a vége felé, amikor választ kapunk a kérdéseinkre, valahogy üdítően hatott rám, és a táblás-mexikóis-kutyás poént muszáj megemlítenem, azon hatalmasat nevettem.

Meglepő egyébként, hogy alapvetően nem sok westernt bírok elviselni, de azért akadnak kivételek, a jobbakkal mindig simán elbánok. A remek hangulathoz folyamatosan asszisztáltak Ennio Morricone szerzeményei, aki ugye elég jó barátságban van a vadnyugattal. A Panavision képformátumról pedig annyit tudok elmondani, ami egyértelmű mindenki számára: a néző többet láthat, a rendező pedig többet tud megmutatni az adott jelenetből. Részemről nem is kérdés a 10/10, de tudjátok, hogy egyébként is nagy Tarantino-rajongó vagyok.