57 évvel később egy mentőhajó talál rá Ripleyre (Sigourney Weaver), akinek az utolsó pillanatba sikerült megmenekülnie a Nostromo fedélzetéről. Hazaérkezvén döbbenten szembesül azzal, hogy annak idején egy emberi kolóniát telepítettek arra a bolygóra, ahol megtámadta őket az ismeretlen szörnyeteg. Miután a földi kutatóbázis minden kapcsolatot elveszített az odatelepített emberekkel, Ripleyt egy sereg felfegyverzett kommandós kíséretében visszaküldik a távoli bolygóra, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a félelmetes idegennel és megmentsék a túlélőket, de a landolás után nem sokkal elszabadul a pokol…

Az első rész őszi sikerei után az Aliens is vásznakra került itthon, habár a miskolciakat jól megvárakoztatták, de jobb későn egy Alien királynő, mint soha. Vagy pont, hogy soha. Ezt mindenki szépen eldönti magának. Viccet félretéve, az Aliens és az Alien a két valódi klasszikus, mert a harmadik és negyedik felvonással szinte próbálkozniuk sem kellett volna, amikor pedig összeengedték őket a Ragadozókkal, tipikusan annak példája érvényesült, hogy hogyan húzzunk le még két bőrt egy egyébként népszerű horror franchise-ról. Persze tudni érdemes, hogy nem temetem sem a harmadik-negyedik részt, sem pedig az Alien vs. Predatorokat, csak egyszerűen nem tudják megugrani az első két felvonás színvonalát.

Hogy az Aliens-ről is legyen szó, ezúttal kevesebb beszólogatóval áldott meg a sors, mint legutóbb, és ez mindenképpen emelte a filmélményt. James Cameron ebben az időben sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett, mint napjainkban, és egyértelműen ez az egyik olyan alkotás, ami korszakalkotó volt annak idején. Nos, ez ma sincs másként, ha a néző eltudja fogadni, hogy egy 1986-os film elé ül le, és nem vár csodákat. Mert igenis, szemmel láthatóan van fejlődés az első részhez képest - legyen szó akár a látványelemekről, akár pedig az akciók kivitelezéséről. Cameronnak egyébként a történeten felül a karakterekhez is volt köze, és a forgatókönyvet is ő jegyzi, ez pedig csodásan visszaköszön a végeredménynél.

A karakterek. Sigourney Weaver eleve nagy kedvenc, aki az első részben már bizonyította idegenölő képességét, és a folytatásban sem sokat tököl, amivel engem kimondottan megvett magának. Nyilván van egy kis mese habbal, de a régi időkben ő volt a női Rambó. Szóval Weaver teszi a dolgát, és közben idilli kapcsolat alakul ki közte és Carrie Henn között. Bevallom férfiasan, hogy Ripley amennyire kemény, épp annyira anya is, ráadásul egy lányától megfosztott anya, úgyhogy abszolút nem volt nehéz elhitetnie a törtetéseit. De akadnak még itt ilyen nevek, mint Michael Biehn, Paul Reiser, Bill Paxton vagy a nagyon kemény szerepet játszó Jenette Goldstein. Mindannyian emberek, hibákkal, de nyilván egy kis őrültség is kell egy ilyen küldetéshez, és ezt megkapjuk tőlük. Persze Bishop az abszolút kedvenc!

A régi filmekről eléggé nehezemre esik írni, ezen sem véletlenül csücsültem majd két hetet, de úgy gondolom, a lényeget leírtam. Na meg hát, igazándiból úgyis ismeritek/láttátok már az Aliens-t, szóval nem szeretném tovább húzni az időt. Ja, igen, ha már idő, akkor a játékidő az egyetlen, ami lehetett volna rövidebb, még abban az esetben is, ha nem a rendezői változatról beszélünk, ugyanakkor összességében egy 9/10-et stabilan hozott a folytatás is.