A tinédzserkor gyakran döcögős és akadályokkal teli. Nincs ez másként a fiatal lány, Riley esetében sem, akinek csendes, kertvárosi élete a feje tetejére áll, amikor édesapja a nyüzsgő San Franciscóban kap munkát. Mint mindannyiunkat, Rileyt is az érzelmei vezérlik - ők Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor. Az érzelmek a Riley agyában található Központban laknak, mindennapi munkájuk során pedig azon dolgoznak, hogy a lányt átvezessék a mindennapok kihívásain. Ahogy Riley az érzelmeivel küzdve próbálja megszokni San Franciscót, a Központban kitör a káosz. Bár Derű, Riley elsőszámú és legfontosabb érzelme megpróbálja a dolgok pozitív oldalát láttatni, összetűzésbe kerül a többi érzelemmel, akik másként vélekednek arról, hogyan kell viselkedni egy új városban, egy új otthonban és egy új iskolában.

A Pixar stúdió ezúttal is hozta a papírformát, ugyanis az Agymanók kellően gyerekeknek való, de a felnőtt nézők is találnak rajta fogást, ha akarnak. Pete Docter (Fel!, Szörny Rt.) rendező már korábban is bizonyított, és ezúttal is remek animációs mellett tette le a voksát. Mint azt írtam az első mondatban, az Agymanók kiváló szórakozás a gyerekek és felnőttek számára egyaránt, úgyhogy ilyen fronton nincs probléma, az egyetlen negatívumként azt éltem meg, hogy egyes helyeken elveszítettem pár percre az érdeklődésem, de hamar visszaszereztek maguknak. Egyébként megjegyezném, hogy az eredeti címe mennyire zseniális választás, és ezt majd észlelhetitek ti is, ha jobban beleástok a mélyére.

Szokványos gyerektörténetet vetítenek elénk, amiből valami teljesen más lesz, és hamar elérünk egyfajta érettség-faktort, ami már viszi előre az egész sztorit. Nyilván ennyi nem elég, de szerencsénkre nagyszerű karaktereket kapunk, akik mindannyian színesek a maguk módján, és ez szórakoztató filmnézés szempontjából. A karakterek alatt érthetőek az érzelmek, amelyek a fejünkben munkálkodnak, és az emberek is, akiknek az életébe nyerünk belepillantást. Kezdem utóbbiakkal, vagyis rögtön a főszereplő kislánnyal, Rileyval, aki egy meglehetősen aranyos gyerek mind viselkedés, mind pedig animáció, azaz kidolgozottságát tekintve. Persze nincs gond az anyával és az apával sem, akik ugyan szürkék, de a maguk módján ők is okoznak meglepetéseket.

A fő-főszerepeket természetesen az érzelmek kapták, akik öten vannak, és egy olyan komplex világban élnek, ami nagyon elmés módon lett kiagyalva, ebből adódóan imádtam az elgondolásukat. A Pixar szerint tehát így működünk belülről - már, ami az érzelmeket illeti -, és én ezzel valahogy egyet bírok érteni. Leleményes módon lettek kialakítva az érzelmi gócpontok, és maga a belső világ is hihető mesés aggyal gondolkozva. Az öt főérzéssel sikerült megfogniuk a lényeget, és erre is csak annyit tudok reagálni, hogy mindannyian szükségesek ahhoz, hogy teljes életet élhessen az ember.

Derű törtetései érthetőek, és az is, hogy Bánat a háttérbe kerülne, hiszen egy kislányról van szó, akinek mindig vidámnak kell lennie. Legalábbis sokan ezt az eszmét tartják szem előtt, és többek közt épp erre próbál rávilágítani az Agymanók. Minden érzelemnek ugyanakkora létjogosultsága van, és nem szabad kényszeresen elnyomni az egyiket, vagy a másikat, mert abból hosszútávon problémák születhetnek. A szimbolikát szem elé véve is korrekt a végeredmény, hiszen rengeteg utalás efelé az irány felé is, ami megint csak értéknek számít manapság.

Gyerekestül, vagy gyerekek nélkül is ajánlom az Agymanókat, mert a ma már Pixar garancia a minőségre. Majd elfelejtettem az elején vetített rövidfilmet, a Lávát, amiről csak annyit mondanék, hogy kissé depresszív rövidfilm lett, amelyben sok a baljós pillanat, de azért mindvégig reménykedtem benne, hogy nem hagynak benne a slamasztikában, és végül vidám véget kanyarítanak neki. Ami pedig a témánk fő tárgyát illeti, nyolc-kilenc között egyensúlyoztam, de inkább a gyengébb 9/10 felé hajlok, semmint lefelé.