A titkok soká élnek… Negyven évvel ezelőtt egy családi ünnepség közben eltűnt a nagyhatalmú Vanger-klán egyik tagja, Harriet. Az idős milliárdos meg van róla győződve, hogy unokahúgát meggyilkolták, ezért felbérel egy állás nélkül maradt újságírót, hogy járjon utána az ügynek. A férfi (Daniel Craig) nyomozni kezd, és segítséget is talál egy tehetséges komputerhacker (Rooney Mara) személyében. Közös kutatásuk túl sok érdeket sért és rég eltemetett titkot fenyeget, és újabb gyilkosságra derít fényt.

Elképesztő. Nem tudom, David Fincher miből van, de bármihez nyúl, az nyomot hagy a filmtörténelemben. Viszonylag hirtelen újjászületésről van szó, viszont az eredeti változatot mostanság már elkerültem, hogy kezdhessek ezzel, de sürgősen pótolom az egész trilógiát. A manapság felkapottabbnak mondható Steven Zaillian meglehetősen sikeresen adaptálta forgatókönyvvé Stieg Larsson regényét, és most már komolyan kíváncsi lettem, hogy a svéd változat mit tudhat. Zaillian legutóbb a Pénzcsináló forgatókönyvénél működött közre társíróként, ami megint csak egy maradandó élmény, mint ahogyan ez is. Úgy gondolom, nagyon sok múlott, hogy jó forgatókönyvből dirigálhasson David Fincher, aki bizony keményen megdolgoztatta színészeit. Konkrétan mindenkit, de a szereplőkről később. Annyira éreztem végig, hogy egyben van a film, hogy van egy összeszedett vonalmenete, ami mentén haladunk előre, és ez nem kevés magabiztosságot adott az egész történetnek – úgymond ettől érződik a belefektetett munkán a profizmus.

Hogy ne menjek túl messzire, már maga a stáblista annyira magával ragadó lett, hogy csak bámultam a vásznat, és belefeledkeztem a látottakba. Szerencsére az első teaser bemutatón kívül az összes többit sikerült elkerülnöm, így teljes előítélet mentesen bizsereghettem. Nem gyenge, és valamennyire kételkedtem benne, hogy mennyire bírja majd el a 158 perces játékidőt, de ezzel aztán nem akadt gondja, ráadásul még szívesen néztem volna tovább. Annyira hamar elröppent ez az idő, és Finchernek tényleg igaza volt, hogy nem hagyta a Sonynak megvágni a filmet kétórás játékidő környékére, mert ez tényleg így van jól, nem hiába forgatta ilyen tekintélyes hosszúságúra.

Engem egész egyszerűen az első néhány percet leszámítva teljesen magával ragadott, és csak vártam, hogy történjenek az események, amelyek idővel egyre durvábbak, egyre ridegebbek lettek. Ezeket pedig tökéletesen párosították a fagyos svéd helyszínekkel, és annyira illettek egymás mellé, mint Jancsi és Juliska. Arról már nem is beszélve, hogy a moziból kijőve a frissen esett hóba léphettem ki, szóval ezért valamennyire köszi a hazai forgalmazónak, bár semmi köze hozzá, hogy épp ma délután kezdett el szakadni a hó.

Sok helyen nagy visszhangot kavart a cigifüst, ami nekem annyira nem is tűnt fel – persze, dohányoztak benne keményen, nem erről van szó, csak nem éreztem azt, hogy túlzásba vinnék. Megtalálták a balanszot és kellő mennyiségű füstöt tolnak a néző arcába, ami megint csak a hangulatot fokozza. Viszont a kütyüknél néha úgy éreztem, hogy nagyon meg akarják mutatni az adott cucc márkáját. Most épp az Apple MacBookokra gondolok, amelyekkel kicsit többet szembesítettek, mint kellett volna, de hoppá, ez lenne az első Sonys film, amelyben nem VAIO-val és hasonló termékekkel dolgoznak? Biztos tejelt eleget az Apple, bár SonyEriccson jelenlét nyomokban felfedezhető, ha már Svédország a helyszín. Csak mert így feelinges.

Daniel Craig esetében szerencsére sikerült elvonatkoztatnom, és nem párosítani őt titkos ügynökös szerepével. Hihetetlen, de az Álmok otthona írásban is említettem, hogy mennyire különös, amit az arca kinézetével képesek művelni. Itt is pontosan ugyanez történt, és annyira jól sikerül azonosulnia a karakterével, hogy le a kalappal előtte. Komolyan évről évre, filmről filmre egyre jobban kedvelem azt a fránya angol pofáját. Rooney Maráról már ne is beszéljünk, hihetetlen dolgot vitt véghez a csaj. Már-már megfordult a gondolat a fejemben, hogy most ezt így tényleg komolyan képes eljátszani? Nagyon úgy tűnt, mint egy vérbeli profi, akinek visszaköszönt az arcán az aktuális cselekmény okozta feszület. Egy csomó dolgot bevállalt, amit a legtöbb mai színésznő nem tett volna, és szerintem simán kijárna neki az Oscar-jelölés, mert ha ezért nem, hát akkor miért?! Christopher Plummert is nagyon kedveltem, pedig alapjában véve nem, de az összes mellékszerepekben felbukkanó vén róka annyira odaillett, mint a hó az udvarra. Stellan Skarsgårdról meg megint csak ne is beszéljünk, mert zseniálisan játszott, de róla elég is ennyi. A rosszfiú kilétét felfedetlenül térnék ki a karakterre, aki végre egy olyan gazfickó, aki velejéig romlott, közben meg ki nem néznéd belőle. Mondhatnám úgy is, hogy ezek a fajta rosszarcok a cool kategória, és sokszor eszeveszett nagy hiány van belőlük, bár akkor most nem áradozhatnék róla, ha annyira mindennapos lenne.

Kellően rideg, kellően nyomasztó, kellően beszippantott, és helyenként még valamennyire depresszív is. Mit írjak még róla? Ja, azt hogy 9/10, mert nálam pontokban ennyit ért el. Ha az elején nem érzem azt a kis hangulathiányt, elfért volna rá a maximális pontszám, de most zordszívű leszek. Ez van, ha már ilyen durva maga a film is – na jó, ezt a mondatot nem annyira komolyan írom. Végül pedig zárásként az egyetlen nem filmhez köthető, de filmélményt csökkentő tényező a szinkron volt. Nem rossz, nem rossz, csak Fincher-film nálam eredeti hanggal dukál.