Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Grey-jel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá. Grey, aki képtelen ellenállni Ana csendes szépségének, eszének és független szellemének, elismeri, hogy ő is akarja a lányt, de a saját feltételei szerint. Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése, habozik. Greyt minden sikere - multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona, szerető családja - ellenére démonok gyötrik és az önuralom kényszere emészti. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes viszonyba kezd, Ana fölfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.

Először is, pacsi a hazai forgalmazónak, amiért magáról a cselekményről mindössze annyit írt, hogy hány országban hányféle nyelvre fordították le az alapokat adó regényt, és hogy azt hány millió példányban értékesítették. Ez már egy szint valóban, amit sohasem fogok megérteni, hogy egy országos filmforgalmazó hogyan engedhet meg ilyesmit magának. Lapozzunk. A szürke ötven árnyalata moziban kimaradt, és mivel már elérhető a vágatlan változat, így annak neki is ugrottam, hiszen ha lúd, legyen kövér. Hogy mit kaptam a filmtől?

Relatívan kifejezve magam nem sok jót, pedig valahol titkon számítottam arra, hogy ez nem így lesz, és csak az egóm miatt nem mentem be rá moziba. Lars von Trier után ez így nyilván semmi, de helyenként azért sikerült meglepni, ellenben sok pluszt még így sem kaptam tőle, mert az első félóra után olyan érzésem volt, mintha az idő megállt volna, és ez a dinamika egészen végig jellemzi, szóval nagyon jó összhangba kell vele kerülni, hogy igazán élvezze valaki. Nekem ez a végére hellyel-közzel sikerült, de ennyi.

Azok számára, akik olvasták a regényt, bizonyára sokkal többet nyújtott A szürke ötven árnyalata filmként nézve, és az is tény, hogy Sam Taylor-Johnson rendezőnő feszes, és sokszor feszült pillanatokkal teli képsorokat rakott elénk. Bevallom, a kíváncsiság éltetett végig, de mire elértünk a történet végéhez, mélyen csalódtam, mert mintha sehová sem jutottunk volna el. Legalábbis film szempontjából nem sok minden történt, és már az elején is nyilvánvaló volt több megmozdulás, így nincs abban semmi meglepő, hogy a sablonosságért nem tudok lelkesedni. A feszes rendezést úgy értsétek, hogy egy tűt sem lehet leejteni, minden gépezetszerűen, milliméterre pontosan úgy történik, "ahogyan az a nagykönyvben megvan írva". Kimértek, és sablonosak a párbeszédek…

Dakota Johnson alapjában véve egy vonzó jelenség, szóval ezek alapján remek választás a női főszerepre, de két dologgal halálra idegesített. Egyik, amikor már-már túl papírformaszerűen harapdálta a száját, és a felsőtestével sem voltam kibékülve. Viszont az arca, a haja, és minden egyéb tekintetében rendben volt, sőt, ha azt nézzük, hogy kezdő leányzóról beszélünk, akkor meg pláne. Jamie Dornan már egy kicsit komplexebb nem csak karakterisztika szempontjából, hanem úgy egyébként is. Az első percekben kialakult tejfelképű véleményemet hamar lemosta magáról, és az idő előrehaladtával egyre inkább azzá a személyiséggé vált, aki valószínűleg a könyvben is. Persze vannak olyan dolgok, amelyekkel nem tudtam azonosulni, de ez már legyen az én bajom. Színészileg nem volt vele gondom.

A hangulatát szépen megteremtették, de a feljebb taglalt dolgok miatt képtelen voltam vele tökéletesen szinkronba kerülni. Viszont szinte az összes jelenet aláfestő zenéit nagyszerű választásnak mondanám, hiszen ettől lett izgalmasabb, és élvezhetőbb az adott pillanat. Azt hiszem, a lényeget leírtam, különösebben nem szeretnék pocskondiázni, és még több negatívummal jönni. Egy 6/10-et tudott, de kimondottan az egyszer nézős kategória.