Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ. Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Ám ötödik születésnapja után Anya közli vele, hogy a világ a szobán kívül folytatódik, és ideje megtapasztalni azt, ami a falakon túl van. Ehhez azonban tervre és szökésre van szükség, amit Jacknek egyedül kell megtennie. Jack pedig kezdi megérteni, hogy a Szoba igazából börtön volt, ők pedig fogvatartottak benne. Amikor pedig végre szabadok lesznek Jack és Anya számára is új élet kezdődik. Olyan, amire egyikük, és családtagjaik sem készültek fel.

Időnként nem is értem magam, hogy miért nem szánok pár percet az aktuális heti premierfilmekre, hogy jobban utánanézzek a múltjuknak. A szoba egyszerűen jött, látott, és mindent lesöpört az útból. A minap este elég cudar kedvem volt, rengeteg különféle gondolaton tipródtam, így A szoba elé is félve ültem le, de annyira intenzív drámáról van szó, hogy perceken belül nem létezett más, csak és kizárólag Lenny Abrahamson (Frank) alkotása. Az egyik hibát akkor követtem el, amikor nem kattintottam, hogy ki is az a Lenny Abrahamson, aki már eleve a Frankkel is belopta magát a szívembe.

Ez az alkotás le sem tagadhatná fesztiválos múltját: tavaly ősszel Telluride-ban debütált, majd a Torontói Nemzetközi Film Fesztivál közönsége is láthatta többek között. A hangulatteremtésnek köszönhetően már tényleg csak egy fesztivál kellett volna a vetítés köré, de összességében örülök annak, hogy még készülnek komolyan vehető és őszinte alkotások. Emma Donoghue saját regénye nyomán írta a forgatókönyvet, ami bizonyára elősegítette azt, hogy minél hitelesebben kerülhessen vászonra könyve. Nem hittem volna, de A szoba eddig az a film, ami tényleg rászolgált az összes Oscar-jelölésére, ugyanis rendben van a forgatókönyv, a rendezés, a színészi játék és valóban ott a helye a tavalyi év legjobbjai között.

Eléggé úgy tűnik, hogy Abrahamson képtelen hibázni ezen a terepen, ugyanis mielőtt nekivágtam a filmnek, belegondoltam, hogy mi a franc fog történni egy szobában két óra lefolyása alatt. Hát, erősen meg lettem vezetve a dolgok pozitív értelmében, és azt is tudnotok kell, hogy a rövidebb történetet még régebben olvastam, tehát már csak nyomokban volt meg, vagyis mondhatni szűzen ültem le elé. A rendező olyan mértékben összehangolta a jeleneteket, hogy csak lestem ki a fejemből. Most viszont a következő két bekezdésben spoileres vizekre evezek, szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson tovább.

!!!SPOILERZÓNA!!! Amikor elkezdődik a film, a nézőnek gőze sincs arról, hogy hogyan került oda az anya és a kisfia, csak találgatni lehet, és közben sok minden megfordult a fejemben. Vajon miféle állat zárhat be egy szobába két embert? Kiszabadulnak valaha? Ha igen, milyen hatással lesz a fogva tartásuk a jövőjükre? Egyébként ezektől elvonatkoztatva iszonyú kreatív megoldások kaptak helyet a szobában, amelyeknek köszönhetően a helyzethez képest a legjobb nevelésben részesült a kisfiú. Az egyetlen apró negatívum számomra az volt, hogy a fogva tartásuk vége felé már kezdett túl sok lenni az egész, de még épp időben léptek tovább a cselekményben, így nem fulladt unalomba. Utána pedig ismét jó irányba haladt az egész.

Kimondottan tetszettek azok a részek, amikor kikerült a kisfiú a nagyvilágba, és ahogyan megtapasztalta a való élet körülményeit. Ahogyan megismerkedett az eddig számára csak fantáziavilágban létező dolgokkal, állatokkal, emberekkel. Ahogyan elmesélte a rendőröknek, hogy honnan érkezett. Egyszerűen zseniális volt az egész még annak ellenére is, hogy egy borzasztóan szívszorongató és kegyetlen történetről beszélünk. Különösen tetszett az egyik jelenet, amikor a mostohanagyapja elcsábítja kukoricapelyhezni, vagy az is egy brutálisan megható jelenet volt, amikor a kutyával megismerkedik, és együtt futkároznak. !!!SPOILERZÓNA VÉGE!!!

Brie Larson csúnyára lett sminkelve a szerepe kedvéért, amit egyébként nagyon hitelesen adott elő, azonban a fiát játszó Jacob Tremblay kemény ellenfél. Tremblay aranyos, hiteles és hatalmas tehetség lakozik benne. Helyenként és időnként nem tudtam eldönteni, hogy az anya, vagy a fia vitt nagyobb játékot ebbe a produkcióba. Kettejük kapcsolata csodás, pedig tényleg elég nehéz életük van, de a jövő a lényeg. A seggfej szerepében Sean Bridgers bújt szemüveg és szakáll mögé - nem volt nehéz gyűlölni. A nagyszülőket pedig Joan Allen és William M. Macy hozták, de az összes mellékszereplő meggyőzött - legyen itt szó a rendőrökről, a dokikról, vagy akár a kórházi alkalmazottakról. Apropó: imádtam, hogy a kisfiú perspektívájából mesélték el ezt a történetet.

Úgy gondolom, hogy kiírtam magamból a lényeget, és tényleg a fesztiválos filmekben van a jövő, ami most ismét bebizonyosodott. Aludtam rá egyet, hogy biztos legyek a számomban, de ez a 10/10 még így a gondolataimat összeszedve sem változott egy kicsit sem. Anyáknak érdemes lehet óvatosan bevizsgálni ezt a filmet, és nekik javaslom a spoileres bekezdések elolvasását is még akkor is, ha lelövök benne néhány dolgot, mert az ő szemszögükből nézve még durvábban hathatnak az események, mint az esetemben.