Skeeter (Emma Stone) egy déli lány, aki a főiskola befejezése után íróként próbál szerencsét, és eközben felforgatja barátai és a mississippi-i kisváros életét, amikor elhatározza, olyan fekete nőkkel készít interjút, akik előkelő déli családoknál szolgáltak. Aibileen (Viola Davis), Skeeter legjobb barátjának házvezetőnője, aki elsőként mesél a kívülállók számára zárt fekete közösség félelmeiről. Annak ellenére, hogy Skeeter életre szóló barátságait kockáztatja, Aibileennel közösen folytatják a kutatást, és hamarosan több nővel találkoznak, akik szeretnék elmesélni történetüket és kiderül, hogy sokkal több mondanivalójuk van, mint amire számítottak. Mindeközben különös barátságok és szövetségek kötődnek, de még mielőtt a kisvárosban mindenki elmondhatná véleményét, tudtukon és akaratukon kívül utoléri őket a változó idők szele.

Jesszus, ekkora jó drámát is régen láttam egy olyan témáról, ami alapjában véve mondhatni nem érdekelt, mégis éreztem, hogy nekem látnom kell A segítséget, és olyan szinten nem bántam meg, hogy alig találok szavakat. Tate Taylor írt és rendezett, és mindkét fronton profi munkát végzett, ugyanis elég izgalmas, humoros és közben szomorú volt a cselekménymenet, és nagyon feelgood hangulat uralkodott végig. Az Oscaron szinte tuti, hogy ott lesz valamilyen formában, nem létezik, hogy ez kimaradjon onnan. Egyszerűen igazságtalan lenne.

Nyílt titok, hogy a '60-as években nem kímélték a négereket, aki meg még cseléd is volt, azokat meg pláne nem. Ezt a filmet részben az ő szemszögükből mutatja be a rendező, és annyira jól sikerült alkotásról van szó, hogy folyamatosan megvettek vele kilóra. Azon kaptam magam, hogy rengeteget mosolygok, amelyeket azoknak az apró poénoknak, vicces momentumoknak tudhatunk be, amivel folyamatosan jöttek, de tényleg folyamatosan, és mindeközben jó érzés fogott el. Viszont van a másik oldal, amikor a nem vidám dolgokat tárják elénk, azok pedig annyira szívszorongatóak lettek, hogy szinte azonnal bele tudtam élni magam az adott karakter helyzetébe, ami valljuk be, hogy nem sűrű a mai filmeket elnézve. Néhány jelenettel keményen rámennek az ember érzelmeire, és most a nézőre gondolok, de a lényeg, hogy nálam működött a dolog, és megindító a színészek játéka, valamint maga az adott szituáció is. A '60-as évek díszletei, ruhái, autói, meg úgy minden… annyira jó volt látni ezt a nagyszerű közeget.

Visszatérve a cselédek hátrányos helyzetére, az még a megdöbbentő, hogy két lehetőség van: az egyik, hogy egy olyan házhoz kerülsz, ahol jól bánnak veled, jól érzed magad, a másik pedig, amikor kifogod az igazi hárpiát, akinek semmi sem jó. Ez utóbbinál még az tud letaglózó lenni, hogy lényegében a saját gyerekével nem foglalkozik, a cseléd neveli fel, és a cselédet szólítja anyának. Ez viszont már elfogadhatatlan, és sajnálatos is, legalábbis az én álláspontom szerint biztosan az.

A filmben felbukkanó színészek? Azt hiszem a legmegfelelőbb szó mindegyikükre, hogy pazar alakításokat nyújtanak. Emma Stone egyértelműen az egyik legjobb karakter, na meg ugye a főszereplő is, és ismét kiderült mennyire tehetséges, és képes sok rétegben boldogulni. Mondhatni alakváltó. Működik nála, ha érzelmes részt kell eljátszania, jól áll neki bármilyen ruha, hajviselet, és még sorolhatnám. Az meg mekkora eszményi már, amikor kabriójával száguld a poros úton az akkori divatnak megfelelő napszemüvegben… Viola Davis és Octavia Spencer, avagy két cselédet alakító színésznőről lévén szó, akiket szintén nem került el a tehetség, és annyira átérző alakításokat láthatunk tőlük, hogy nem nehéz velük együtt érezni. Octavia Spencernek rengeteg nevetős-mosolygós részt köszönhetünk, és közben még egy szerethető karaktert is játszik. Bryce Dallas Howardnak az ármánykodó hárpia jutott, de nagyon jól hozta a ház úrnőjét, és szintén maradandó alakítással állta a vászon elé. Jessica Chastain nem semmi eyecandyje a filmnek, és szegény nincs épp a legjobb helyzetben, viszont amit Minnyvel (Octavia) együtt műveltek, az valami eszményi hangulatos. A legnagyobb meglepetést számomra a True Blood sorozatból Lafayette néven ismert Nelsan Ellis okozta, nagyon nagy örömmel töltött el váratlan felbukkanása.

Nem sok film van, ami elbírja a közel két és félórás játékidőt, de én egy pillanatra sem unatkoztam, és folyamatosan jöttek a nagyszerűbbnél nagyszerűbb dolgokkal, avagy mondhatnám úgyis, hogy egyre jobb lett a drámafaktor, amivel tartotta a lépést a humorfaktor, és a kettő vegyítve azt eredményezi, hogy nem tudok rá 10/10-nél kevesebbet adni, mert csodálatos, és megindító alkotás A segítség. Szóval nagyon örülök, hogy egy ilyen ígéretes filmet nézhettem majd két hónappal a hazai premier előtt, és ha tehetitek, november elején semmiképp ne hagyjátok ki!

Még így zárómondatként jegyezném meg, hogy tetszett a feliratozásnak az a része, hogy követték az eredeti hangokat, és egész jól visszaadták vele a cselédek tájszólásos beszédstílusát.