A természetfeletti képességekkel megáldott, látszólag átlagos középiskolás, John Smith (Alex Pettyfer) személyazonosságot váltva költözik városról városra védelmezőjével, Henrivel (Timothy Olyphant). A mostani otthonában, egy csendes Ohio-i kisvárosban azonban váratlan események történnek: találkozik élete első szerelmével (Dianna Agron), rájön, hogy vannak hozzá hasonlók, akik ugyanarra a sorsra ítéltettek, mint ő, és felfedezi teljesen új, óriási hatalmat jelentő képességét, melynek igazán jó hasznát veszi a megsemmisítésére küldött fejvadásszal találkozva.

Világpremierként kaptuk D.J. Caruso sci-fijét, és majdnem elvérzett, de azért a végére csak megtanulta kezelni közel sem átlagos képességeit - mármint a film. Kicsit vegyes érzéseim vannak róla, de úgy gondolom több a pozitívum, mint a negatívum. Meg kell hagyni, manapság nem könnyű sci-fit rendezni, nagyon sok érdekes mozzanatra van szükség, hogy bejöjjön a népnek. Itt tényleg elrugaszkodtak a valóságtól amennyire csak lehetett, és kreáltak megannyi szájtátós jelenetet. A fényképezés, kameramozgás eszement ütős lett, sokszor ez tartotta bennem a lelket, mikor a cselekmény ellaposodott. A sztorival minden smakkolt, viszont nem két percnyi üresjárat került bele. Pörgéssel indul, aztán lötyögnek jobbra-balra, néha egy kis kaland, esetleg akció, hogy legyen értelme a popcorn fogalomnak, és az utolsó 20 percben rákapcsolnak, és beleadnak apait anyait, amivel egyben kiemelték a közepes filmek sorából. Bár nincs egy bonyolult története, mégis bejött, hogy amire kellett, kaptunk magyarázatot, és nem sok vak folt maradt benne.

Mostanság kezdtem már unni ezt a gimis/suliban játszódós témát, amit itt is bevetettek, de legalább sikerült érdekessé tenni, és tudtam, hogy lesz kiút, hogy nem ragadnak le, így még könnyed szórakozásnak is felfogható ez a fejezet. A vizuális effektes szakemberek kitettek magukért, és elénk pakoltak egy rakat látványos dolgot, például ez az alap kék fény nem rossz megoldás, bár elég sok helyen használják manapság, de igazából a lények kidolgozása nagyon részletekbe menő, és bejövős. Vagy legyen az egy bármilyen akciójelenet, robbantás, zúzás, tényleg látszik, hogy a szemük a pályán volt, és nem bohóckodtak. A zenéje egyértelműen cool lett, melyek nagyszerűen illettek az adott jelenet alá, és ezáltal még jobban átélhetővé vált. Egész sok helyen röhögésre bírt, például a legelején a kéken világító tőrt egyből elneveztük Bluetoothos tőrnek, de a legtöbbször a vadászok reakcióin lehetett borulni a nevetéstől.

Alex Pettyfer filmjei közül talán csak a 001 – Az első bevetést láttam, de ennek már öt éve, és akkoriban még mondhatni gyerek volt, mostanra viszont egy tehetséges angol színésznek mondhatja magát. Legalábbis én abszolúte kellemeset csalódtam benne, mert nem vártam tőle semmit, ehhez képest viszont többször bevillant, hogy tud valamit a srác. Legalábbis egy ilyen fiataloknak szánt akció-sci-fit maga mögé utasított. Hatalmas karaktert kapott még Timothy Olyphant, akinek a fiú felügyelete és az aggódás volt a dolga, de valahol közben mégis laza arc tudott maradni. Teresa Palmerre viszonylag kevés idő jutott, de kellemes társaság, és a karakterében is van kraft, amivel látványos mozzanatok elé állít minket, főleg amikor egyesíti erejét a címszereplővel. Dianna Agron megmaradt egy bájos kis helyi lánynak, viszont Callan McAuliffe első benyomásához képest nagy fejlődésen ment keresztül, és a végére úgy éreztem, hogy tényleg helyén van a srác.

Készüljetek fel, mert egyértelműen folytatásosra gyúrták, és egy első felvonásnak bőven megtette. Végig azt éreztem, hogy ez egy közepes, de iszonyat látványos sci-fi előtt ülök, és eredetileg hatot akartam rá adni, de a már említett végső akciósor felhúzza pontjait 7/10-re.