A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud, és nagyon szeret élni - és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Ám amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), neki elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét (Carey Mullingan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte.

"Cannes-ért ölni tudnék" - a napokban nem egyszer jutott eszembe ez a mondat, nyilván átvitt értelemben, de azért nem rossz, hogy hozzánk is világpremierként érkezett Baz Luhrmann pompázó színekkel teli látványorgiája. Mielőtt beültünk a moziba, egyáltalán nem volt hangulatom ehhez a filmhez, meg úgy igazándiból tartottam is tőle, hogy unatkozni fogok. Ezekből egyenesen kikövetkeztethető, hogy nem láttam az eredetit, és Luhrmann alkotása után nem is vagyok rá kíváncsi, mert minden szinten kevés lesz. Tovább megyek, mert a történettel sem voltam tisztában, szóval meg kellett dolgoznia a filmnek a sikerért, Baz Luhrmann meg is tette. Folyamatosan gályázott, hogy a nézője jól érezze magát, és nem értem a fanyalgókat, hogy mi a problémájuk…

A nagy Gatsby nálam elnyerte a legnagyobb moziban látott filmélmény titulust, ugyanis akkora érzelembomba rejlik benne, hogy kéretik vele erősen vigyázni. Egyik megközelítésből csodálatos, ugyanakkor a legszívszaggatóbb történet, amit valaha láttam. Gyönyörű a másik oldal is, amely Gatsbyre irányul, akit lényegében sok tízpercen keresztül láthatunk a történet középpontjában, mégsem tudunk róla túlzottan sokat, egyedül Nick Carraway biztatása sugároz róla pozitív gondolatokat. Merthogy Gatsby első ránézésre egy milliárdos család sarja, egy piperkőc, aki élvezi a fényt, a csillogást, a városra szóló partikat és a pezsgőt. Közben meg… csak a felszínt láttatják velünk, a többire még várnunk kell, és fontos, hogy nem csigáznak túl.

"Senki nem tud úgy mosolyogni, mint Gatsby" - hangzott el a számból, amikor először feltűnt a színen az őrülten tehetséges Leonardo DiCaprio, aki tökéletes az előbb már jellemezgetett karakter testében. Tovább megyek, a rendező színeinek és világának hála DiCaprio nagyjából tíz évtől szabadult meg, így még hűbb tudott maradni Gatsbyhez, ami azért nem semmi! Persze a sminkeseknek is jár a pacsi. Napjaink egyik legtehetségesebb színésze, aki gyakorlatilag művészi pontossággal adta vissza a vásznon az amúgy is maximalista Gatsbyt. Tényleg csodás ember, hihetünk Peter Parker szavainak. Vagymi, akarom mondani, Nick Carrawaynek, akit Tobey Maguire testesített meg. Gatsbyt illetően nem mennék mélyebben a részletekbe, de nagyon empatikus tudtam lenni a karakterével, amelynek köszönhetően kialakult bennem ez a feledhetetlen élmény.

Carey Mulligan eszményi pár DiCaprio mellé, kettejük románca semmihez sem fogható, valódi epikus történet, amely persze nem ahhoz méltó véggel zárul. Mulligan kinézetén sokat dobnak a kor ruhakölteményei, amelyekben pont annyira gyönyörű, mint a Luhrmann által megteremtett, millió színű világ. Tobey Maguire számomra semleges színész, ami úgy értendő, hogy a megfelelő szerepben tudom kedvelni, de egyébként nem tartozik a kedvenceim közé. Jelen esetben olyan, mintha Carraway szerepét neki találták volna ki, és Gatsby barátjának is éppen ideális. Nem túl sok, nem túl kevés, éppen nagyszerű, de ugyanez a lepedő ráhúzható az egész filmre is, hiszen a rendező is megtalálta túlzásaival az egyensúlyt, még ha egy olyan jelenetet is veszek példaként, mint a gázolásos, ami hétköznapi szemmel sok(k), ám ebben a közegben nem olyan hatást ér el.

Még mindig a szereplők terén mennék tovább, hiszen Joel Edgertont kár lenne kihagyni, akinek karaktere pont annyira kihívást jelent Gatsby számára, minthogy visszakapja az ő imádott Daisyjét. Persze idővel a kihívás mértéke egyre inkább hanyatlik, egyre inkább a múltba vész, mert látja, hogy kivel van dolga. Erre majd remekül rávilágít a történet, a címszereplő valódi története, ami elképesztően jó, és nagyban közrejátszik ahhoz, hogy az epikus művek közé sorolhassam. A szereplők között akad még nekünk egy Isla Fisherünk, akiről szintén nem spoilereznék, de állati jól állt neki a lezüllött cafka szerepe. Az ugyanebben a körökben nyomuló Jason Clarke is jó mélyre nyúlt, majd meglátjátok, hogy mennyire! Elizabeth Debicki sem maradhat ki, aki ugyanúgy a háttérből asszisztál, mint Maguire karaktere, mégis mindketten annyira szerves részesei a történetnek, hogy kellettek a teljességhez.

Most térnék ki csak a művészet részére a filmnek, ugyanis az egy dolog, hogy Baz Lurhmann társíróként adaptálta forgatókönyvvé F. Scott Fitzgerald regényét, de hogy mindezt a pompát, ennyi híres színésszel $105 millióból elkészítette. Hát ez a nem semmi! Ez is igazi művészet. Látszott egyébként, hogy teljesen otthonos neki a téma, és ez nagyban köszönhető annak is, hogy a forgatókönyvet sem más írta egymaga. Valamint ugye megvannak neki a saját kis stílusjegyei, amelyek itt is visszaköszönnek, és most szögezném le, hogy nem vagyok/voltam eddig nagy rajongója. De ezentúl talán más lesz, mert szinte képtelenség ez az egész, és mégis fantasztikusan működőképes.

Villámgyors kupék, agyas kurafik, száguldás az élettel és zenék a múltban a jelenből. Mindezek több mint jól hangzanak, hirtelen nem is találok rá megfelelő jelzőt, de engem kilóra vettek meg a pompázó várossal, annak fényeivel, annak zajával, és lényegében minden egyes apró részletével. Nagyon sokat nyomnak a latba a film zenéi, amelynél rengeteg neves zeneszerző működött közre, és fura módon nagyrészt a jelen zenéinek átdolgozott verzióival festettek alá nem egy jelentet, mégis baromi hatásosan működött, és semelyik alkalommal nem volt olyan érzésem, hogy kilógna a sorból, vagy csupán csak nem ide illik.

Rengeteg mindent lehetne még írni A nagy Gatsbyről, de lassan zárom soraimat, így is nagy hatással volt rám, és tényleg ez a legcsodálatosabb, ugyanakkor a legszívszorítóbb epikus történet, amivel valaha volt dolgom. A 10/10 kérdés volt?