A Hugo egy árva kisfiú története, aki egy párizsi pályaudvar falai mögött éli titkos életét. Egy különc lány segítségével keresi a választ a rejtélyre, mely összefügg apja elvesztésével, az alatta lakó mogorva játékboltossal és egy szív alakú lakattal, amelynek, úgy tűnik, nincs meg a kulcsa…

Martin Scorsese született filmes művész, akit nem rántott be a mai technológia, és tényleg megválogatta első 3D-s filmjét, amely hiába kalandos, hiába látványos, mégis giccsektől mentes. Itt akár rögtön párhuzamot is lehetne vonni közte, és Steven Spielberg között. Brian Selznik díjnyertes bestsellere szolgáltatta az alapokat, és a történet a kedvenc korszakomban játszódik, lélekemelő témát jár körül, és a kedvenc rendezőim egyike dolgozott rajta. Mi kell ettől több? Hát, azért bőségesen akadtak elvárásaim! Nem szerettem volna épp Spielberget felemlegetni, de mostanság elég nagyokat csalódtam műveiben, viszont Scorsese mindmáig olyan vérbeli mestere a szakmájának, aki sok témában otthonosan mozog, és filmjével tökéletesen tiszteleg a némafilmek és a régi idők mozizása előtt - utóbbi legalább két értelemben fogható fel. Egyiknek a 3D vehető, amelyet kicsit szimbolikus módon vizsgálgat, mégpedig azokkal a bevillanásokkal, ahogyan megmutatja, hogy abban az időben mennyire nagy élmény volt maga a vászonra vetített film, és hogy a közönség hogyan reagált mondjuk egy közeledő vonatszerelvényre. A másik pedig amolyan utalásként jött át felém, és azt elemezgettük a film után, hogy Ben Kingsley karaktere, Georges Méliès akár maga Martin Scorsese is lehetne. Nem tudom, hogy valójában ez volt-e vele a célja, vagy csak a fantáziánk túl élénk.

Egy biztos, az előzetes alapján nem erre számítottam, mert abból egy kimondottan fiataloknak szánt kalandfilm jön le. A 3D egészen sok helyen jelen van, és még több jelenetet szemmel láthatóan erre hegyeztek ki. Nem utolsósorban pedig hinnem kellett volna abban, hogy ha egy Scorsese nagyságú rendező, aki mindig is ellentmondott ennek a technológiának, pont erre adja fejét, akkor annak valami oka van.

Scorsese-t az motiválta, hogy egy olyan filmet szeretett volna készíteni, amit 12 éves kislánya is meg tud nézni. Ehhez képest bizony jócskán túllőtt a célon, mert figyelemreméltó és maradandó alkotást hozott tető alá, ami nagy hatást gyakorolt rám. Gyönyörű, mesébe illő képi világa van, és a kék színt annyira nem hétköznapian használja, hogy ezzel a látványorgia elérése a minimum. Nálam ezek mellé sikerült még megvennie magának az összes díszlettel, a sok apró óra és más finommechanikai alkatrészek csodálatos megjelenítésével, amelyek ha kamera elé kerültek, a tündöklésük szinte kézzelfogható. Ez az a film, amelynek látványa jobban magával ragadja a nézőt, mint maga a cselekmény, amely inkább csak később érvényesül, de akkor pont ugyanazt a hatást éri el, mint amit az előbb a látvány kapcsán írtam. Ha csak kicsit jobban odakoncentrál a néző ezekre a dolgokra, simán megfigyelhető, hogy a kék szín a legtöbb esetben valamilyen módon mindig köthető valamihez. Például az állomásfelügyelő ruhája az egyik, a másik pedig a főszereplő srác pulcsijában a csík, de lehet még találni hasonló összefüggéseket.

A vizuális orgiához hozzájárul még, hogy lenyűgöző, mennyi figyelmet szenteltek minden egyes kis apró díszletnek, minden kis apró kiegészítőre, hogy az lenyűgözően nézzen ki a kész filmen. Mellesleg irigylem azt a gazdag lángelmét, akinek ezek a díszletek kipattantak a fejéből. Zenéje is nagyon sokat vet a latba, és ezeknek is hatalmas szerepük van az összkép kialakulásában, pedig ezt a francia stílusú zenét sokszor alapból rosszul tűröm. Semmi meglepő nincs abban, hogy ebből a témából pont az a momentuma maradt még meg iszonyatosan, amikor a filmakadémia könyvtárában járnak, és ahogyan bemutatják az ablakon beszűrődő napsugarakat. A fényképezésért is bazinagy piros pont jár, mert olyan képekkel jönnek folyamatosan, hogy többször az fogalmazódott meg bennem, hogy 'ilyen már nincs…'.

Az egyik legizgalmasabb jelenete egyértelműen a vonatos rész, ami adrenalinnal teli, viszont apró rés itt simán lehetett volna a pajzson, és kicsit meg is ijedtem, hogy pont ezzel elrontják, de nem volt - ebbe nem mennék bele, hogy spoilermentes maradjak, de aki megnézni a filmet, tudni fogja, miről beszélek. A toronyórás jelenetet legszívesebben újranéztem volna, pedig a hideg futkosott a hátamon, és annyira átjött, hogy mennyire hideg lehet odakint. Apropó a hideggel is nagyon jól bántak, plusz a belső díszletek, és maga a robot is pont annyira került helyére, ahogy egy Scorsese-alkotásban illik - akarom mondani, nem érintettük a Spielbergi-nyálat.

Tudom, tudom, illő lenne már lassan a szereplőkre is kitérnem, de annyira jól esik írni egy ilyen feledhetetlen filmélményről. Még mielőtt rátérnék konkrétan a színészekre, megjegyezném, hogy rendkívül szépen, artikuláltan beszél szinte minden egyes főszereplő, és az ilyesmi mind-mind zene füleimnek. Asa Butterfield meghökkentően hitelesen alakítja az árván maradt kisfiút, aki egy olyan életet él a történet szerint, amelyre nem sok gyerek lenne képes. Mellé még tehetséges is, amit szintén nem csak megírtak neki, hanem tett is érte, hogy elhiggyem. Sacha Baron Cohent sokan lehordják kicsapongó szerepvállalásai miatt, és azért, hogy kiáll dolgai mellett, pedig nekem aztán mondhat bárki bármit, meglehetősen nagyszerű színész. Elég csak megnézni hogyan formálja meg az állomásfőnököt, hogyan kezeli a vicces helyzeteket, és hogyan viseli hibás lába terhét - és akkor még grimaszairól nem beszéltem. Ben Kingsley zseniálisan adja vissza Scorsese-t, már ha jól értelmeztem a filmnek ezt a részét. Mondjuk ezen, nem lepődöm meg, ezzel a szereppel is csak tovább kamatoztatta eddigi tudását. Chloe Moretz annyira jól játszott, mintha a 30-as évekbe beleszületett volna, ő az a fiatal színésznő, aki bármilyen közegben megállja helyét. Jude Law mindössze egy cameoszerep erejéig bukkant fel, viszont Asa és közte a hasonlóság vajon csak nekem tűnt fel? A dobermann körüli fejhajtást viszont annyira nem érzem helyénvalónak, mert a The Artist - A némafilmes ebe megdolgozott a jelölésért, őt pedig amolyan 'muszáj ott lennie' dolognak érzem. Még a forgatókönyvre sem mondható rá, hogy elnagyolták volna, mert olyan szinten belemerültek a karakterekbe, és jól megírták őket, a múltjukat, vagy például szimplán vegyük azt a tényt, hogy senki sem az a rémesen egyszerű, és unalmas jellemvonásokkal rendelkező karakter.

Vidám, könnyed, játékos, közben mégis szorult belé annyi komolyság, hogy egy felnőtt se unatkozzon rajta, hanem a meghatás élménye érvényesüljön. A vége felé az egyik jeleneten sikerült néhány könnycseppet is elmorzsolnom, és a fene vigye el, nekem hiányoznak ezek a fajta filmélmények a mai világból, amelyek kicsit a múlt filmkészítésére emlékeztetnek, amikor még nem állt rendelkezésre a ma ismert technológia, és mindent kreatívan kellett megoldani. Mielőtt még bárki belém kötne, ezt a mondatot ne értsétek félre, csak jó látni, hogy vannak még új ötletek is néhány mester tarsolyában, és ami a lényeg, hogy végre egy nem popcornmozi, ami mégis képes a látványt kihasználva pompázatos utazásban részesíteni a nézőt. A 10/10-et gondolom kitaláltátok az eddigiekből. Nekem abszolút karácsony feelingem támadt, és hatalmas hibának tartom egyrészt azt, hogy nem abban az időszakban mutatták be, másrészt pedig, hogy hitegettek, hogy Oscar-szezon így, meg úgy, aztán nézhettük Oscar-díjátadás után.

Nem sok játékkal játszottam életemben, de a Syberia mindkét részével igen, és szerintem nem én leszek az egyetlen, akit ezekre emlékeztet a film.