A Hacksaw Ridge Desmond Doss (Andrew Garfield) szinte hihetetlen története, aki a második világháború egyik legvéresebb csatájában Okinawa szigetén 75 bajtársa életét mentette meg úgy, hogy ő maga nem viselt fegyvert. Vallási meggyőződése volt, hogy noha hazája igazságos háborút vív, neki magának nem szabad ölnie. Szanitécként több alkalommal is egymaga hozta ki sebesült bajtársait az ellenséges vonalak mögül vagy a tűz alatt tartott senkiföldjéről, miközben ő maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Doss volt az első olyan katona, aki lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, és megkapta a Kongresszusi Becsület Érdemrendet, Amerika legmagasabb katonai kitüntetését.

A legintenzívebb filmélmény, amelyben részem volt az utóbbi időben! Tavaly a CineFesten ugyan odáig voltam A homok alatt című dán alkotásért, de Mel Gibson egy olyan háborús filmmel rukkolt elő, amitől ebben az évtizedben aligha látunk jobban. A fegyvertelen katona összehasonlítása A homok alattal azért nem lenne fair dolog, mert előbbinek az a lényege, hogy a kőkemény és vérengző csatatéren játszódik. A maga kategóriájában viszont verhetetlen mindkettő. Más félórája ezen agyalok, de nem jut eszembe olyan film, amit Gibson remekműve mellé lehetne állítani.

Érdekes, hogy A passiót egyéb okok miatt nem láttam, és az Apocalypto is kimaradt tőle, ugyanakkor A rettenthetetlen a mai napig maradandó élményként él a fejemben, ahogyan A fegyvertelen katona is fog. A játékidő alatt többször belement valami a szemembe, a végén pedig perceken keresztül nem tudtam magammal mihez kezdeni. Egyszerűen csak ültem a székben, és bámultam a stáblistát, ami amolyan megnyugtató jelleggel ápolta a lelkemet. A cselekmény egy meglehetősen gyengéd, és aranyos történettel indít, ebből már sejtettem, hogy ez a limonádé része a történetnek, és utána vezeklésre leszünk ítélve.

A filmet követően egyből az Oscar-jelöltek listája után kaptam, hogy megnézzem, Andrew Garfield kapott-e jelölést, majd hevesen a rendező kategóriához görgettem, ahol pedig Gibson nevét kerestem. Ez is egy olyan filmalkotás, ami rászolgált az összes jelölésére, amit valaha kapott, habár manapság egy Oscar-jelölés nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy nem épp a zsémbes öregek ítélkeztek tévesen valami fölött. Brutálisan tiszták és egyszerre felzaklatóak a hanghatások, a hangrendszert kimondottan sajnáltam mindvégig, de a kameramunka is rászolgált az elismerésre.

Egyelőre még mindig Gibson munkájára térnék vissza, habár nagyon sok múlott a Robert Schenkkan és Andrew Knight által szállított forgatókönyvön is, de magát a filmet egyértelműen Gibson szorította a markai közé, és gyúrta egy kerek egésszé, ami mindenféle mellébeszélés és túlzás nélkül majd két és fél órára a székbe szögezett. Teljesen mindegy volt, hogy az elején lévő könnyelmű szerelmes jelenetek peregtek a szemem előtt, vagy a kiképzés zajlott, esetleg a csatatéren röpködnek a golyók. Ez utóbbi olyan hely, ahová senki sem szeretne menni, és olyan kegyetlenül hitelesen működik minden egyes ott játszódó jelenet, hogy félelmetes. Egyszerűen nem hittem a szememnek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól el vagyunk látva filmekkel a témában, mert ez nem igaz. A régi háborús filmek mind a 2000-es évek előtt készültek, amelyek klasszikussá nőtték ki magukat, az utóbbi két évtizedben pedig csak kapargatták az avart Hollywood mestereinek nevezett vezérei. Erre Mel Gibson tíz év kihagyás után előrukkolt a semmiből ezzel a hihetetlenül megindító történettel, és egy csapásra megváltozott minden. Pontosan ugyanazt érzem, mint amit azok a katonák érkeztek, akik másodjára mentek fel a Hacksawra: reményt és fényt az alagút végén.

Andrew Garfieldot mindig is kedveltem valamennyire, ugyanakkor igazán átütő alakítást eddig nem láttam tőle. Itt viszont mindent elkövet, hogy megfeleljen a saját elvárásainak, a saját hitének, amit nem ítéltem el, pedig általában az effajta fanatikus valláskényszeres embereket ignorálni szoktam. Garfield játéka aprólékosan kidolgozott, hiteles, és minden egyes általa átélt pillanat olyannak tűnik, mintha a valóságot vették volna szalagra. Zseniális a srác, ahogyan megmutatja önmagának és a bajtársainak, hogy van értelme küzdeni, közben pedig nemes harcot vív istenfélő emberként.

Mellékszerepben Hugo Weaving is eléggé rendben van, aki az apuka szerepében tűnik fel, az édesanyát pedig Rachel Griffiths formálja meg. Mindkettejüket nagyon szerettem, és úgy gondolom, eljött az idő, amikor Teresa Palmer sem taszított. Sőt, mi több, egyenesen kedveltem, szerettem, amikor hősünkkel egy levegőt szívott. Aggodalmat adó pont volt számomra, hogy mit keres egy ilyen filmben egy olyan vígjátékszínész, mint Vince Vaughn. Hát basszus, ezt keményen benéztem, és nem lett volna szabad előre ítélnem, mert Gibson belőle is kihozta a legjobbat, és egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy akárcsak mosolyogjak is rajta.

Rengeteg más jó színész tűnik fel a színen, és most nem feltétlenül Sam Worthingtonra gondolok, habár az is tény, hogy őt sem kellett félteni, hősiesen tette, amire felesküdött. Név szerint nem jönnék a többiekkel, ám csapatként mindenképpen említést érdemel összes azon katona, aki Doss zászlóaljában szolgált. Mindegyikük remekül játszott, legyen szó a kiképzős szárazföldi jelenetekről, vagy azokról a számukra óráknak, napoknak tűnő pillanatokról, amikor a csatatéren élték át a háború borzalmait. A harcmező annyira mély benyomást gyakorolt rám, hogy szavakat is alig találok.

Azok a tántorgó füstfelhők, amikor a bizonytalanságban vívják a harcot a "szellemekkel", vagy amikor az elesetteket látjuk indirekt módon a földön heverve, egyszerre zseniális és mélységesen szomorú. Azokról a jelenetekről nem is beszélve, amikor a golyók áldozatot érnek, és mindegy, hogy egy szimpla fejlövésről, egy végtag leszakításáról, vagy egy komplett robbanásról beszélünk, ez a film annyira össze van rakva, hogy legszívesebben sírni támadna kedvem. Gibson egyébként is szereti megmutatni az emberi kegyetlenséget, de nem, egy picit sem tartom túlzónak, amit ebben a háborús filmben művelt.

A rendszeres olvasóim tisztában vannak vele, hogy az utóbbi hónapokban többször kiemeltem, hogy mennyire jó menetdinamikát adott egy-egy film alá a zene. Nos, A fegyvertelen katona esetében sincs ez másként, ráadásul Rupert Gregson-Williams tökéletes munkát végzett, pedig az IMDb-jét elnézve bizonyára az utolsók között lett volna, akit megbíztam volna ezzel a melóval. És egyetlen pillanatra sem tűnik fel, hogy egy olyan zeneszerzőről beszélünk, akinek legalább olyan múltja van a vígjáték műfajában, mint Vince Vaughnnak.

Most így hirtelen ránéztem A fegyvertelen katona Blu-ray borítójára, amelyen az áll, hogy "a legjobb háborús film a Ryan közlegény megmentése óta", ami jegyzem meg, bennem annak idején nem hagyott maradandó nyomot. Az is biztos, hogy Mel Gibson ezzel a filmjével hatalmasat nőtt a szememben, és remélem, hogy nem kell újabb tíz évet várnunk, hogy kezébe vegye a rendezői stafétabotot, a hátsója alá pedig direktori szék kerüljön. Szívem szerint tizenegyet adnék rá, de nem szítom a tüzet, megelégszem a 10/10-zel is, habár ezt itt és most picit kevésnek érzem, hogy kifejezzem a filmélményem mértékét.