A kaland során Maugli, akit farkasok neveltek, a félelmetes tigrissel Sir Kánnal találja magát szembe. Mivel a rettentő ragadozón korábban már komoly sebeket ejtett az Ember, ellenségként tekint a fiúra. Maugli ezért elhagyja az egyetlen otthont, amit eddig ismert és egy lenyűgöző utazásra indul, amely során önmagát is jobban megismerheti. Szigorú mentora, Bagira a párduc és a szabad szellemű medve, Balu társaságában Maugli a dzsungel számos lakójával találkozik, akik nem biztos, hogy a legjobb szándékkal közelítenek a fiúhoz.

Nem árulok el vele nagy titkot, de A dzsungel könyve története engem sohasem fogott meg igazán, így ezt az adaptációt sem vártam túlzottan, abban azonban holtbiztos voltam, hogy moziban akarom látni. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Jon Favreau ennyire meggyőzően eleveníti meg nekünk Maugli kalandozását! Rögtön már az első perceivel lenyűgözött, bár akkor konkrétan még csak a látvány vett meg kilóra, aztán ahogy haladt előre a játékidő, egyre nemesebb célok kezdtek kibontakozni, azzal pedig véglegesen berántottak, és lenyűgöztek.

Tudom, a poszterek idején nagyon szidtam a film vizuális világát, de az a helyzet, hogy a moziban ülve pont az ellenkezőjét éreztem. Minden gépezetszerűen, olajozottan működött, és a közepe felé, amikor majdnem elkezdtem unatkozni, elővették az előbb már említett nemes célokat, és meghatóbbnál meghatóbb jelenetek követték egymást. Azon a véleményen vagyok, hogy Jon Favreau azért készítette el A dzsungel könyve saját szája íze szerinti változatát, hogy példát mutasson vele a világnak. Bizonyára nem véletlen, hogy a Föld Napja környékére időzítették a premiert, hiszen ha valakinek ebben a filmben nem tűnik fel, mennyire gyönyörű hely a bolygónk, akkor semmiben.

Emellett persze az is bebizonyosodott, hogy Favreau mennyire zseniális rendező… Végig érződött, hogy tudja, mit akar, és merre szeretné elvinni a történet szálait, így nem maradt egyetlen olyan pillanat sem, amikor unatkozhattam volna. Ritka ez ma, főleg nálam, hiszen az utóbbi időben elég rendesen képes vagyok unni a banánt, de az ilyen filmek mindig megnyugtatnak, hogy van még jövője a mai filmes világnak. Érdekesség, hogy a nem sok mindent jegyző Justin Marks (Street Fighter: Chun-Li legendája) olyan forgatókönyvet szállított, amelyben élnek a szereplők, pedig mindössze egy, azaz egy élőszereplős karaktere van e történetnek.

Minden szereplőben jelen volt az élet, amit azért tudok, mert több helyen meghatódtam, és különféle érzelmeket váltottak ki belőlem azok az események, amelyek velük, vagy körülöttük bekövetkeztek. Hogy példát is említsek, ott van Maugli és az elefántok kapcsolata, vagy a farkasszülei, a kistestvérei, azok az önzetlen lépései, amelyeket véghezvitt, és amelyek által feltudtam nézni erre a kisfiúra. A Mauglit alakító Neel Sethin pedig tisztán látszott, hogy szívét-lelkét beleadta ebbe a produkcióba, nem mellesleg igazi csupaszív kisfiúnak néz ki, aki annyira mély játékot produkált, hogy mindent, de mindent elhittem neki, sőt, mi több, többször el is érzékenyültem. Szóval igen, mindent gondoltam, de ilyet még a legvadabb álmaimban sem!

Balu, a medve és Bagira, a fekete párduc hű társaivá váltak a dzsungel fiának, amit azért emelek ki különösen, mert olyan gyönyörű az ő kapcsolatuk, olyan tiszta a köztük szövődött barátság. De szóba hozhatnám Akelát is, vagy akár a fogadott családja többi tagját. Mielőtt kitérnék Sir Kánra, gyorsan idesorolom az összes állatot, akik összegyűlnek körülötte, és akikkel együtt alkot ez az állatvilág egy kollektív családot. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szentimentálisan hangzanak ezek a sorok, de az a helyzet, hogy ilyesmit olyan ritkán látni ma mozikban, hogy muszáj ennek a részének különösen magas prioritást adni.

Sir Kán egy rettegett ragadozó, aki már az első felbukkanása idején tekintélyt parancsolt. Brutálisan hasonlított a karakter mögött álló Idris Elbára, és ez a tigris egy az egyben olyan volt, mint Idris Elba tigris énje, ezért is volt a színész tökéletes választás erre a szerepre. Minden felbukkanása rettegést jelentett az állatvilág számára. Ez a képlet viszont nem csak Elba karakterére igaz, hanem mindenki máséra is, és itt látszik meg, hogy mennyire jól sikerült a szereplőválogatás. Hiába csak egy hangról beszélünk, jóval többről van szó, mert Bill Murray hasonlított a medvére, Ben Kingsleyről elhiszem, hogy ő egy párduc, Scarlett Johanssonról, hogy egy kígyó, vagy épp Christopher Walkenről, hogy a majmok királya.

Különösen sokat ad az összképhez a látványvilág, és mivel $175 milliót áldozott a Disney erre a kalandfilmre, semmivel sem kellett spórolniuk. Hiába CGI szinte az egész film, nincs gond sem az állatok mozgásával, sem pedig a dzsungellel. Egyszerűen imádtam azokat a jeleneteket, amikor Maugli akadálypályaszerűen küzdötte le a dzsungelt. Tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb jelenetekkel, és a helyszínek is szuperül működtek. Mindegy, hogy hol jártunk, vagy, hogy mi történt, ez a film megmutatta, hogy nincs lehetetlen egészen addig, amíg az embernek vannak ambíciói, és egy kitűzött célt hajt.

Maugli megmutatta az állatoknak, hogy nincs leküzdhetetlen akadály, nincs lehetetlen. Gondoljunk csak bele abba a jelenetbe, amikor Bagira és Balu eljutnak a majmok birodalmába. Pontosabban… ahogyan eljutnak a majmok birodalmában. Azért ott kicsit aggódtam Balu miatt, annyira élethűen volt megcsinálva az a rész is. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mi történik, amikor feldühítik Lajcsit, aki mindenki számára meglepetést okoz. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy én nem ismertem ezt a történetet töviről hegyire, így számomra tökéletesen eladható volt a "modernizált" változat, azt pedig tudjátok, hogy egyébként is nyitott tudok lenni az új dolgokra.

Favreau tehát nem csak csupán az első Marvel szuperhősös filmmel, a Vasemberrel mutatott példát Hollywoodnak, mert A dzsungel könyve is épp ugyanezt teszi. Azt pedig már csak halkan említem meg, hogy a teremből kijőve azt éreztem, hogy ennek a kisfiúnak kellene minden e Földön élő ember példaképének lennie… Olyan nagylelkű, olyan tiszta. Az első félórát követően sima ügynek tűnt a nyolcas pontszám, aztán ahogyan kibontakozik a történet, és sorra végbemennek a szebbnél szebb események, egyre közelebb kerültem ehhez a világhoz. 10/10.