Dr. Kate Lloyd a Columbia University paleontológusa kilépve steril laboratóriuma biztonságából az Antarktiszra utazik élete legfontosabb expedíciójára. Egy norvég kutatócsoporthoz csatlakozik, melyet Edvard Wolner vezet. Kate társaival, Dr. Sander Halvorsonnal és Adam Goodmannel felfedez egy élőlényt, amely úgy tűnik, évezredek óta hever jégbe fagyva. Amikor egy egyszerű kísérlet során a dolog kiszabadul jeges börtönéből, Kate a pilóta Carter és társa, Jameson segítségével igyekszik megakadályozni, hogy mindenkit meggyilkoljon, aki csak az útjába kerül. A parazita képes bárminek az alakját felvenni, amihez hozzáér, és hamarosan egymásnak ugrasztja a kutatóállomáson élőket. Amikor már nem lehet tudni, hogy aki szembe jön, ember-e vagy sem, megkezdődik a harc a túlélésért.

Kimondottan érdekes, ugyanakkor valamilyen szinten sablon történettel rendelkezik A dolog előzményfilm, viszont mégis rávitt a lélek, hogy néhány héttel a premiert követően is beüljek rá moziba. Hogy miért? Egyrészt a Hajnalhasadás első etapja kevésbé keltette fel az érdeklődésem – ettől függetlenül hétfőn nézős -, másrészt pedig kevés horrort hoznak be a hazai mozikba. Hogy őszinte legyek, elvárásom a nullával volt egyenlő, és ehhez képest kellemesen csalódtam, ugyanis ha nem is hibátlanul, de azért tudták, hogyan hozzanak kisebb frászt a nézőre. Matthijs van Heijningen Jr. rendezett, akinek ismeretlenül csenghet a neve, ami azért nem csoda, mert ez lenne az első egészestés filmje. Le a kalappal? Természetesen! Soha rosszabb kezdést senkinek!

Hogy kicsit konkretizáljam a dolgokat, engem eleve megvettek a helyszínnel, mindig is bejöttek a havas tájak. A sztorit is érdekesnek találtam, és végül is egész jó helyen kezelték a dolgot, és látszólag úgy tűnik, hogy hamar ellövik, ami általában megöl egy filmet. Ezt értsétek úgy, hogy szerintem rengeteg filmnél van az, hogy csak addig köti le a nézőt, ameddig nem árulják el a szörny kilétét. Nekem egyetlen bajom volt a dologgal, mégpedig az egyik jelenetnél úgy éreztem, mintha valami mutálódott Alien-t álmodtak volna vászonra, bár ha jobban belegondolok, nem ez az egyetlen. Spoileres, úgyhogy kifehérítettem ezt a mondatot: a végén abszolút úgy éreztem, megszületett az új Ripley… méghozzá Mary Elizabeth Winstead megszemélyesítésében. A speciális effektusokkal szemmel láthatóan törődtek, de nem ezen feküdt a fő hangsúly, ami egyáltalán nem hátrány.

Maga a horror része is kellőképpen működött, bár egyes részeken kiakadtam, amibe nem mennék bele, viszont ezen kívül elég nagy negatívum, hogy ezt a 103 percet nem tudták számomra elég izgalmassá varázsolni. Szokásos történt: eleje oké, közép tájt picit leszunnyad, és a vége felé újra pörög. A végére hagytam a számomra legnagyobb rejtélyt, azt a föld alatt objektumot, amiről rohadtul nem tudtunk meg semmit, és ez engem borzasztóan zavart. Sem azt, hogy hogyan működik, sem azt, hogy ki-mi vezérli – jó ez utóbbi sejthető, de nem tény. Egyébként a dolgunk pontosan úgy viselkedett, mint minden nem földi élőlény, vagyis bekapcsolt nála a védekező mechanizmus, és ennyi.

Mary Elizabeth Winstead ide vagy oda, nekem nagyon semmilyennek tűnt. Se nem utáltam, se nem kedveltem. Fura dolog ez, viszont legalább színészileg kellően hozta a karaktert, bár túl sokat nem kellett tennie érte. Joel Edgerton neve írható fel ide a nagyobb nevek közé, de semmi extrát nem láthattunk tőle. Tény, hogy jó színész, szóval ez nála amolyan alap. Rajtuk kívül különböző származású színészekkel töltötték ki a szereplőgárdát, és mindnyájukkal meg voltam elégedve.

Lényegében kétségtelen, hogy a hangulatot sikerült megteremteni, és ez nagyon fontos összetevője minden rettegős filmnek, így a 6/10-et reálisnak tartom, ha pontjait kérdezitek. Egyébként nem sokon múlott, hogy elkússzon a hétig.