A Bourne filmek szövevényes történeteinek kiagyalója, Tony Gilroy egyúttal a rendező szerepét is betölti a páratlanul népszerű, világszerte csaknem egy milliárd dollár bevételt hozó kémsorozat legújabb fejezeténél. Az író-rendező a Robert Ludlum kreálta Bourne univerzumot egy eredeti történettel bővíti: egy új hőst mutat be a nézőknek, akinek élet-halál harcát az első három film eseményei indítják be.

Nos, amondó vagyok, hogy nem kellett volna húzogatni az oroszlán bajuszát, mert tipikusan azt éreztem végig a film alatt, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Tony Gilroynak még van mit tanulnia, hogy profibb rendezővé váljon, mert ugyan érződik képsorain a profizmus, de ezzel párhuzamosan fellengzős is, ami viszont nem jó. Habár, aki egy Michael Claytonnal kezdi a filmes pályafutását, eléggé no komment. Sajnos ezt áthozta ide is, és kimondottan nem csípem az olyan filmeket, melyeknél előny a magas intelligencia. Nem arról van szó, hogy buta akciófilmet vártam, vagy kellett volna csinálniuk, de néha egyszerűen túl sok az információáramlás, túl sok az idegen kifejezés, vagy fogalom, máskor pedig ül a porban, és felüti fejét az unalom.

Azokkal az elvárásokkal ültem be rá, hogyha kapok egy közepesen erős akciófilmet, aminek lehet köze a korábbi Bourne-filmekhez, már nem fogok elégedetlenkedni. Ott kezdődik a baj, hogy túl feszesre vágták az előzetest, amivel szépen megvezetik a népet, és közben meg egy olyan film előtt ülsz, ami tele van párbeszédekkel, és az elején még csak-csak elnézed a fizikailag lehetetlen történéseket, utána jön a halk nevetés, a végére pedig már csak mosolyogsz az ilyen dolgokon. Jeremy Renner remekel Aaron Cross szerepében, tényleg ő viszi a filmet a hátán, de rá térjünk vissza később. Maradjunk annyiban, hogy kevés akciójelenet került bele, melynek okát feljebb leírtam, viszont az egészséges egyensúlytól még így is messze sétáltak. Csak, hogy ne menjek nagyon bele a részletekbe, a végén a Toyotás-buszos jelenet mi a jó fene volt? Vagy, amikor a motorral evickél a busz és a korlát között, Weisz pedig a semmiből kiáltozik? Ezen a ponton már erősen mosolyogtam, és ez bizony nem pozitívan értendő.

Többszörösen pacsi a szereplőválogatásért felelősöknek, mert mind Jeremy Rennerrel, mind pedig Rachel Weisszel megütötték a főnyereményt. Renner már bizonyította rátermettségét korábban is, de ebből a szerepéből kiderül, hogy mennyire komoly és súlyos szerepeket is lazán rá lehet bízni. Bár voltak neki is túlzó dolgai, de az már a forgatókönyvön múlott, nem pedig rajta. Rachel Weisz pedig egészen erőteljesen meglepett, és egy olyan alakítással állt elő, hogy tényleg minden elismerésem az övé. Nagyszerűen adta vissza a megtört doktornőt, az éppen eluralkodó pánikot, és a félelem is oly módon köszönt vissza az arcán, hogy panaszra nem lehet okunk. A többieket nem venném végig, mert a szereplőgárdával teljes egészében megvoltam elégedve.

Számomra baromi hosszúnak érződött, tényleg sok infót löknek a néző elé, amivel nem feltétlenül kell mindig kezdeni valamit, de eléggé kell figyelni ahhoz, hogy ne veszítse el az ember a fonalat. Első körben úgy voltam vele, hogy ismét elnéző leszek, és tolom rá a hetest, de a végén hiába csaptak a lovak közé - már ami az akciót illeti -, immáron a túlzó részek átvették a hatalmat, pedig a záró képsorok alatt felcsendülő Moby szám kimondottan kellemes hatást kelt. Részemről 6/10-nél maradok, és ezt bizony nem szívesen teszem fel a polcomra a trilógia mellé.