Solomon Northup (Shiwetel Ejiofor) szabad embernek született. Solomon Northup színes bőrű. Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket. Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen Odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény…

Hagytam ülepedni egy napot, mert erre szükség volt. Steve McQueen, mint mindig, ezúttal is kényes témát boncolgat legújabb filmjében, ami egész egyszerű szavakkal leírva brutálisan őszinte alkotás lett. Ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni, de ez így van rendjén, hiszen kinek esik jól egy rabszolgaságról, sínylődő sorsról szóló történetet nézni? Tiszta lappal, elvárások nélkül vártam a premier napjára, de a film vége kimondottan bevitt egy jobb egyenest. Eleinte nem értettem a felhajtást körülötte, de végül nekem is kitisztult a kép, bár szerintem a második fele fényévekkel jobb lett, mint a bevezetés, és azt követő néhány tíz perc.

Sikerült megdöbbentenie, amit az őszinteségével ért el, azokkal a képsorokkal, ahogyan bemutatják a rabszolgaság velejáróit mindkét fél oldaláról. Mert ez itt a fontos, hogy a gazda élete sem feltétlenül egyszerű, ami nyilván nem említhető egy lapon a fogvatartottakéval. Itt jön a képbe Chiwetel Ejiofor, aki szabad embernek született, de a sors úgy hozta számára, hogy rabszolgasorba került. Ez már önmagában bicskanyitogató, de abban a korban egy ilyen fellépés ellen nincs mit tenni, muszáj tűrni, és várni a megváltást.

Ejiofor tökéletesen lealacsonyodik e megalázások sorának alávetett szerephez, de bejött, hogy Northup számára voltak határok, és nem tűrt el mindent szó nélkül. Később aztán volt nemulass, de ez már más kérdés. Három kedvenc jelenetem van, amikor annyira odateszi magát színészileg, hogy szavakat is alig találok rá. Az első, amikor a temetésen énekel, a második, amikor meg kellett korbácsolnia egyetlen barátját, végül pedig a zárójelenet. Michael K. Williams alakítása is kedvelhető, bár nála nem mennék ilyen mélyre, ellenben Benedict Cumberbatchnél már muszáj elidőznöm egy kicsit. Nem is tudom, mit írhatnék úgy istenigazából, tudjátok jól, hogy nagy rajongója vagyok, és egy újabb területen bizonyította be, hogy milyen nagy tehetség is lakozik benne.

Különösen ígéretes a férjet és feleséget alakító Michael Fassbender-Sarah Paulson páros, akik lényegében egy bizonyos szinten uralták egymást - illetve egész pontosan a feleség basáskodott a férj fölött. Fassbender pedig gyönyörűen visszaadta az őrület szélén tántorgó, sokszor kétségbeesett cselekedetekre hajlamos gazdát, akit a felesége az alapján tartott kordában, hogy a saját érdeke hogyan kívánta meg. Akadt még nekünk egy Brad Pittünk is, aki nem kapott túlzottan nagy szerepet, mégis nagyon-nagyon szívesen láttam, ha már producerként is nevét adta ehhez a produkcióhoz.

A kis Quvenzhané Wallis is feltűnik néhány röpke pillanatra, de Paul Giamattitól is emlékezetes alakítást láthatunk, Paul Danóról már nem is beszélve, aki mostanság szépen nyomul - főleg a független filmek terén. Megemlíteném még a korhű öltözeteket, és a megvalósított képi világot, merthogy ez is profi munka, ami csak még hitelesebbé varázsolja Northup szívszorongató történetét.

Egy kicsit még lehorgonyoznék a durvább részeknél, azoknál, amik leginkább hatással voltak rám. Erre viszont érdemes felkészülni azoknak, akik kicsit nehezebben tűrik a megaláztatást és az igazságtalanságot a vásznon, mert ezekből kapunk bőven. Úgyhogy nem, nem tudom mindenkinek ajánlani, mert az itt látott képsorok alkalmanként túlmennek a szívszorító érzésen, vagy azon, hogy megsajnálja az ember az adott szereplőt.

Lassú folyású, talán erre fogható, hogy az első felétől miért nem vagyok maximálisan elragadtatva, de összességében mély benyomást gyakorolt rám. Pontjait elnézve a 9/10-et összeszedte magának, ez nem is kérdés, és az sem, hogy a színészgárda viszi az egészet a hátán.