Egy titokzatos múltbeli üzenet arra készteti a 007-es ügynököt (Daniel Craig), hogy a szabályokat megszegve magánakcióba kezdjen Mexikóvárosban. A hajsza során eljut Rómába, ahol megismerkedik a titokzatos és gyönyörű Lucia Sciarrával (Monica Bellucci), egy hírhedt bűnöző özvegyével. Miután Bond beférkőzik egy titkos találkozóra, felfedi egy velejéig romlott szervezet, a Spectre létezését. Eközben Londonban Max Denbigh (Andrew Scott), a Nemzetbiztonsági Központ új igazgatója megkérdőjelezi Bond tetteit, amely veszélybe sodorja az M (Ralph Fiennes) által vezetett MI6 létezését is. Bond titokban beszervezi Moneypennyt (Naomie Harris) és Q-t (Ben Whishaw), hogy segítsenek neki megtalálni Madeleine Swannt (Léa Seydoux), az ügynök ősellenségének, Mr. White-nak (Jesper Christensen) a lányát, aki a Spectre elleni harc kulcsfigurája lehet. Egy rettegett bérgyilkos lányaként ő az egyetlen, aki úgy képes megérteni Bondot, mint senki más. Ahogy a titkosügynök közelebb kerül a rejtély megoldásához, vérfagyasztó kapcsolatra bukkan önmaga és az általa keresett ellenség (Christoph Waltz) között.

Rögtön az elején leszögezném, hogy nekem az égvilágon semmi gondom nincs Daniel Craiggel, és csípem az általa alakított James Bondot. A 007 Spectre egy gyönyörűen összerakott akciófilm, viszont kicsit olyanra sikerült, mintha búcsúztatnunk kellene Craig Bondját, ebből adódóan rengeteg az átfogó szál, a visszautalás a legutóbbi filmekre, és ez nekem iszonyúan bejött. Sam Mendes ezúttal is nagyszerű munkát végzett, és örülök, hogy sikerült meggyőzni, mert nélküle kevésbé érhettek volna össze ilyen precízen a szálak. Úgy értem, csak ez alapozott meg a 007 Spectre-nek a Skyfallal.

Mexikóvárosban indul a sztori, ahol egy nagyon látványos akciójelenet tanúi lehetünk, ami olyan szintű, hogy kő kövön nem marad. Legalábbis nálam nem volt gond az adrenalinlökettel, a helikopteres jelenetnél pedig szorítottam a karfát rendesen. Ebben a jelenetben különösen az volt a legszimpatikusabb, ami az egész filmben is: hogy az ellenfél továbbra is masszív ellenállást tanúsított, nem pedig ilyen nyámnyila akárki adta ott a nagyfiút. Rengeteg látványos üldözés, pusztítás és lövöldözés kapott helyet ebben a filmben, bár a repülőgépes résznél úgy éreztem, hogy eléggé pengeélen táncolnak, de sikerült a jó íven maradni, és ugyan csak egy hajszálon múlott, de nem estek át a ló túloldalára.

Eleinte nagyon zavart, hogy az operatőr gyakran ide-oda rángatta a kamerát, sok olyan pillanatot generálva ezzel, amiről alapvetően nem akartam lemaradni, mégis sikerült valamennyire. Mondjuk, ez pont egy olyan momentum, ami vagy nem volt a későbbiekben, vagy hozzászoktam, és utána már nem rugóztam ilyeneken. Tény, hogy a látvány nagy szerepet játszik a huszonnegyedik Bond-filmben, és ez viszi előre az eseményeket, vagyis pontosítanék: a 007 Spectre-t nem nehéz élvezni, elég csak sodródni az árral, de mint jeleztem korábban, megannyi visszautalással is találkozhatunk benne. Tehát, ha esetleg valakinek kimaradt a Casino Royale, akkor illik pótolni, de A Quantum csendje is lényeges darab ebből a szempontból, amit utólag sokkal jobb filmnek tartok, mint először moziban nézve.

Az előbb belecsipegettem a rosszfiús szálba, de a legkeményebb arc akkor is kétségtelenül Dave Bautista, aki egy izomkolosszus, és aki ellen Daniel Craig fizikailag labdába sem rúghat. Konkrétan olyan volt, amikor ketten osztották egymásnak a jobbegyeneseket, mintha Craig egy betonfalat püfölne. És nem, még azt sem mondhatjuk rá Bautista karakterére, hogy totálisan idióta lett volna, mert igenis gondolkodott az izmai mögött. Nyilván Christoph Waltznak sem kellett a szomszédba mennie az aljas szemétládáért, és tudjuk jól, hogy milyen mértékű lelki terrort képes a nézőre rányomni. Jelen esetben sincs ez másként, ez pedig főként a fúrós jelenetnél csúcsosodik ki, ahol egyenesen gyűlöltem a karaktert a tetteiért. Remek gonoszok, soha rosszabbat, habár az előző részekben magasra került a léc, de nem volt gond ennek a megugrásával.

Daniel Craig öregszik, és épp abba gondoltam bele, hogy kilenc éve mutatták be a Casino Royale-t, avagy egy évtizede ő James Bond, és azért meglátszik rajta a kor. Ez most egy pozitívan értendő kritika vele szemben, hiszen a karakter simán elbírja, hogy kicsit idősebbnek nézzen ki. Jól állt neki, hogy kicsit ősz hajat kapott, és továbbra is hihető akciókat produkált, színészileg pedig mindig is alkalmasnak tartottam erre a szerepre. Összesen három lányt csavar az ujja köré, ezek közül a mexikói származású Stephanie Sigman és a kora ellenére legendásan remek formában lévő Monica Bellucci csak futó kaland, ám nagyon szimpatikusak voltak mindketten. Léa Seydoux-szal szemben volt némi ellenszenv bennem, pedig egyébként őt is nagyon bírom, de utólag belegondolva, a forgatókönyvírók egy teljesen idióta női ideáll személyiséget faragtak neki, ami kicsit bénává teszi őt. Értem ezalatt, hogy hatalmas hangulat és érzelemingadozásokat produkál, ez pedig komolytalanná teszi, pedig Léa színészileg mindent megtett, hogy próbálja ellensúlyozni a dolgokat - talán tudat alatt, vagy csak egyszerűen beleadott mindent.

Persze Léa esetében még jócskán eltudnék időzni, mert a film közben ez annyira nem tűnt fel, de így utólag tényleg nagy csalódás, és egyben az egyetlen negatívum is, ha az összképet nézem. Legalább a kémia jól működött közte és Craig között, mondjuk, akkor sem kell félteni hősünket, amikor épp Belluccinak osztja a csókokat. Andrew Scott kemények adja ki magát, és lehordja a sárga földig a cselekvésre képtelen, gerinctelen politikusokat, és vezetőket, holott ő is pontosan ugyanilyen. Egy igazi senkiházi, aki csak osztja az észt, pedig talán még embert sem ölt, ami kicsit ciki az ő múltjával. Egyértelműen kellett egy ilyen arc is. Ralph Fiennes mintha ezer éve Bondbeli arc lenne, habár most elég sokszor Voldemortot idézte bennem, és ugyanez elmondható Naomie Harrisről is szerencsére - természetesen Voldemort-hatás nélkül.

A magyar szinkron manapság egy igen kényes téma, és az a helyzet, hogy sajnos Stohl András hangját bármilyen körülmények között képes vagyok felismerni. Ez egy kicsit megöli a hangulatot helyenként, azt pedig nem értem, hogy miért kell büntetni a dolgozó embert, és egyetlen délután egy órakor kezdődő feliratos vetítéssel nyomulni. Most konkrétan Miskolcról beszélek. No, de nyilván mit pörgök ezen, örüljek, hogy 2016 kapujában még van feliratos blockbuster a magyar mozikban. Ugye?! Egyébként összességében nincs gond a szinkronnal, bár szent meggyőződésem, hogy mint a Skyfall is, helyenként ez is sokkal jobban ütött volna, hiszen az eredetiség hatását elég nehéz felülmúlni bármivel is. Na jó, a Frédi és Béni sorozatnál sikerült, de akkor még a szórakoztatás volt a cél, amit a mai kapitalizmus szinte teljesen elnyom.

A Sam Smith által énekelt főcímdal korábban kicsit jobban megvett magának, mint a filmben, pedig akartam szeretni, de sokkal többször előveszem majd az Adéle által énekelt betétet, mint ezt. A Thomas Newman által komponált aláfestő zenék viszont ütöttek, és ebbe bármikor lehetett kapaszkodni. Legalább ez a része nem úszott el, Sam Smith-re viszont nem biztos, hogy fogok emlékezni pár hónap múlva. Ezúttal kicsit kevesebb hangsúlyt kaptak a kütyük, amit nem is bánok, de annak örülök, hogy az Aston Martin-vonalat nem hanyagolták el, mert a DB10 egyszerűen gyönyörű, és egy igazi ütős vadállat az utakon. A karosszériájára olyat mondani, hogy áramvonalas, már-már bántásnak számít, ettől sokkal több a DB10, amiben egy V8 motor duruzsol, és okád ki magából öblös hangot.

Elégedett vagyok, viszont így írásban sokkal több hibát szedtem össze, mint amennyire élveztem moziban a filmet. Akkor, ott, a vászon előtt fel sem tűntek nyilvánvaló dolgok, viszont nekem egy hangyányival akkor is alulmarad a Skyfallal szemben. Arra annak idején simán kiszórtam egy kilencest, és utólag nem is értem, hogy miért nem tízest, mert annak sokkal jobb tónusai voltak, művészibb volt, amivel ugye engem kilóra. Nem kerülgetem tovább a forrókását, egy halovány 9/10-et elbír, de tényleg valamivel gyengébb, mint az előző rész.