Egy idősödő költő és fiatal felesége egy nagy viktoriánus házban élnek vidéken. Egy nap egy idegen és a felesége kopogtatnak az ajtón, akik végül beköltöznek a házba, és ott is maradnak. Felbukkan két fivér, és az egyikük megöli a másikat, miközben a házban egyre nő a feszültség. A költő ír egy verset, amivel díjat nyer, és széleskörű ismertségre tesz szert. A felesége időközben teherbe esik. A költő hírneve egyre nő, és szekta-jellegű rajongótábora lesz, akik egyre agresszívebben viselkednek, miután kiderítik, hol lakik?

Az írás SPOILERMENTES! Szeretem, amikor valaki fogja a kis történetét és kreatív módon elszabadul azzal. Kétség nem fér ahhoz, hogy Darren Aronofsky (Fekete hattyú) egy ilyen különc, és ismét jár neki a mély meghajlás. A forgatókönyv is Aronofsky fejében született meg, nincs adaptálgatás, nincs innen-onnan ollózás, ez egy vérbeli, rengeteg megdöbbentő pillanattal teli Aronofsky-mű. Mivel megígértem, hogy filmélményt rontó tényezőktől mentes marad ez az értékelés, így előfordul majd, hogy helyenként rébuszokban fogok beszélni, aztán a film megnézését követően összeállhat a dolog.

Nos, az ilyen filmekért járok moziba. Az anyám! olyan élmény, amelyet nem találsz meg minden utcasarkon. Egyszerre valós és szürreális, sokszor azt sem tudod, hol vagy éppen, mégis élvezetes az egész. Kiakadás? A szegényebb lelkivilágúak biztosan kifognak, azokról nem is beszélve, akik képtelenek nyitottan gondolkodni. Nekik tehát egyáltalán NEM ajánlom ezt a misztikus pszicho-thrillert. Voltak is olyan nézők a teremben, akik nevettek egy-egy durvább eseten, csak épp azzal nem voltak tisztában, hogy valójában mi is történik. Ha viszont egyedi látásmódra vágysz, és innál ebből a kútból, akkor ne hagyd magad kiszáradni.

Aronofsky ebben a filmjében mindvégig olyan életeseményeket tár fel, amelyeket az emberek zöme átél élete során. A hangsúly viszont azon van, hogy a főszereplők miként reagálják le a dolgokat. Azt előre borítékolom a legtöbb leendő néző számára, hogy elég kis esély van arra, hogy fejben előre összeáll az adott illető reflektálása. Az előzetesek alapján kicsit más filmre számítottam, viszont panaszra nem lehet okom, hiszen olyan végkifejletet, és annyira elmés képsorokat kapunk a rendezőtől, hogy botorság lenne panaszkodni. Még a vallást is úgy érinti, hogy nem zavaró számomra, pedig ezzel engem ki lehet üldözni a világból.

Szereplők nevek nélkül. Egyedi - pont, mint Jennifer Lawrence lehengerlő alakítása. A Fappening-botrány idején világossá vált, hogy a színésznőt mutatós testtel áldották meg az égiek, ezt pedig ebben a filmjében szépen kamatoztatja. Nem, most nem művészfilmszerű szexjelenetekre kell gondolni, és nem is arra, hogy folyamatosan a kebleit követi a kamera - legalábbis sorozatosan ez nem tűnt fel számomra. Sokkalta fontosabb tényező a színésznő kapcsán, hogy Lawrence-ből anya válik, és egyetlen pillanatig sem kételkedtem ebben, ehhez pedig a testi átalakulása és a viselt ruhák is tökéletesen asszisztáltak. Úgy gondolom, Lawrence-től ismét valami újat láthatunk, ismét elvarázsol, megtúráztat az épp gondolatok határmezsgyéin. Nincs is attól nagyobb öröm számomra, amikor valaki vérbeli színésznőként műveli a szakmát, és Jen ilyen.

Ezúttal annyira ilyen, hogy a mindig remek Javier Bardemet is háttérbe szorítja. Nyilván nem hibázik ő sem, csak Jen egyszerűen ellopta tőle a figyelmet - legalábbis nagyrészt biztosan. A reakciók. Figyeljétek csak meg, mire hogyan reagál, bámulatos, és ezért bízta Aronofsky ezt a szerepet egy ilyen kaliberű színészre. Ed Harristől is komoly mellékalakítást láthatunk és Michelle Pfeiffer arckifejezései is sok esetben megérnek egy misét. Továbbá feltűnnek még egy kis időre olyan apróbb, tehetségtelenebb színészek is, mint Brian Gleeson vagy Domhnall Gleeson. Nyilván kilóra vettek meg ezúttal is.

Bizonyára feltűnt nektek, hogy mostanság egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok egy-egy filmzenének, ám az anyám! esetében ez kicsit másképp lett kivitelezve. Elmésen. A cselekményvezetés összességében hullámzó, szándékosan hullámzik, szórakoztatóan hullámzik, ami le is kötött, nem pedig az órám nézegetésére ösztönzött, és ez csodás érzés. Ehhez nagyban asszisztál a Jóhann Jóhannsson szerzett filmzene is, ami helyenként annyira felpörgeti az eleve vad és feldolgozhatatlannak tűnő eseményeket, hogy ez többek közt az egyik jól elhelyezett mozgatórugó ebben a filmben.

Hogyan képzelitek el álmaitok otthonát? Mi az álom és mi a valóság? Egyáltalán mi az az otthon?! Ezeket a kérdéseket is feszegeti a film, habár számomra mindvégig elég egyértelmű volt ebből a szempontból, ráadásul a helyszín is rengeteg kérdést vonz. Nyilván ezeket nem most fogjuk megtárgyalni, hanem kommentben lehet majd elmélkedni, de a SPOILER szót használjátok. Kétség sem fér hozzá, hogy a CineFest egyik legjobb moziélményét az anyám! nyújtotta, és hamarosan jövök majd egy meglepetéssel is a filmhez kapcsolódóan. Random módon elindult a filmnews-inkubátorprogram, de erről elöljáróban tényleg csak ennyit. A pontszámot gondolom, kitaláljátok, ám ha mégsem: 10/10. Szóval ez az a film, amiről még sokáig fogunk beszélni.