Ricky, a dacos nagyvárosi kölyök egyszer csak az új-zélandi bozótban találja magát zsémbes mostoha-nagybátyja társaságában. Menekülniük kell. Országos körözést adnak ki ellenük, ezért a páros kénytelen félretenni az ellentéteket és együttműködni ezen a végtelenül vicces, ugyanakkor könnyekig megható utazáson.

Aki szereti Wes Andersont, a Vademberek hajszája-t is fogja! Hogy hogyan jön ide Anderson?! Ez az indie, kalandokkal teli vígjáték nagyon hasonlít a Holdfény királyságra. Nagyjából minden jelenet tele van komikus elemekkel, nem telik el három perc úgy, hogy ne röhögnél fel. S mindez olyan módon megvalósítva, hogy garantáltan besírsz! A film a Sundance-en kezdett, azóta számtalan más fesztivált megjárt, és örülök, hogy a CineFest versenyfilmjei közé is bekerült. Eddig egyértelműen ez a legszórakoztatóbb, legfeelgoodabb alkotás idén.

Lényeges szempont, hogy Taika Waititi író-rendező nem majmolja Andersont, csupán a nyomdokaiba lép, és azt is méltón teszi. Ezek fényében a fesztivált követően azonnal pótolnom kell a Hétköznapi vámpírok című filmjét, és egyébként a Thor: Ragnarök rendezője is Waititi, szóval nagyon kíváncsi leszek, hogy abból mit süt ki. Tudniillik, hogy Waititi tősgyökeres új-zélandi figura, tehát remekül választott helyszínt, színészeket pedig még jobban.

A történet nagyon viccesen indul, és a különböző beszúrt háttéreseményekkel teljesen felcsigáztak már rögtön az elején. Lehetett volna ez egy olyan mese is egy srácról, aki egy farmra kerülve megjavul, s "jóvá teszi" korábbi botlásait, csakhogy nem erről van szó, és ez így van jól. A poént nem szeretném lelőni, de Vademberek hajszája hamar izgalmas filmmé cseperedik. A dundi Ricky szerepére tökéletes választásnak bizonyult Julian Dennison, aki nem mellesleg szintén új-zélandi, tehát érzi a témát.

Ez egy road trip movie, csak épp a bozótban, ami valljuk be, sokkal izgalmasabb helyszín, mint a már bejáratott városi utcákon, vagy a különféle útszakaszokon játszódók. Julian Dennison annyira jó fej kiskölyök, hogy minden egyes szó, ami elhagyja a száját, poénokkal átitatott, és abból is a jófélékkel, amelyek nem a lerágott csontot képviselik. Manapság nehéz ilyet gyártani, ugyanakkor, ahogyan a mellékelt ábra is mutatja, nem lehetetlen. Ez a kalandfilm egyértelműen Rickytől és az ő húzásaitól színes, persze nyilván szükséges mellé egy társ is.

Sam Neill az elmúlt években megannyi filmben szerepelt, és egy ideje már untam a buráját, viszont érdekes módon itt pontosan az ellenkezőjét gondoltam róla. Vicces eseményeket szül, amikor a karaktere távolságtartó, és az is elég szívmelengető, amikor megenyhül az öreg. Persze ezt nem rágják a szánkba, mert a csata folyamatosan dúl Hec (Neill) és Ricky között, de a fehérzászlós részek a legjobbak. Ekkor középpontba kerül az összetartás, a közös erővel véghezviszünk valamit, és mindez szép dolog a mai világban. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Hec egyáltalán nem akarta Rickyt.

Mivel Új-Zélandon játszódik a történet, nyilván mindenkinek eszébe jut valamelyik Gyűrűk Ura, vagy Hobbit-film. De hogy még ezt is konkrétan belecsempészték a történetbe, hát az aztán valódi hab volt a tortán. Merthogy akkor, ott, pontosan ez jutott nekem is eszembe, hogy mennyire király lenne, ha ellőnék ezt a poén. A dolog activity része pedig… hát fenomenális és rekeszizmokat próbára tevőre sikerült! Nyilván jók a mellékszereplők is - most itt konkrétan a három töketlen vadászra gondolok, vagy mondjuk gyermekvédelmist kísérgető rendőrre.

Hec és Ricky menekülnek, bűnözőkként kezelik őket, és siralmasan sok időt, energiát és pénzt ölnek a megtalálásukba - fölöslegesen! Az egész ország őket keresi, és a keresést irányító gyermekvédelmis szerepében Rachel House nagyjából olyan figurát alakít, mint Tilda Swinton a Holdfény királyságban. House karaktere elszánt, bármire képes, hogy "biztonságban tudjon minden gyereket". Persze ez csak duma, de az látszik, hogy neki ez az élete. Akkor ott van még a lovagló lány és apja, akik szintén hatalmas arcok, minden egyes perc, amit velük tölt Ricky, módfelett szórakoztató.

És ezzel még nincs vége a sornak, hiszen elég megemlítenem az úgynevezett bokorembert, aki hát… ontja magából a poénokat a szó leges legszorosabb értelmében. Vagy ott van például grumpy, ami most mindegy is, hogy mi-, vagy kicsoda, de amikor már nagyon állt a bál, azt vártam, hogy valami agyeldobós megoldással előjön a rendező, és kihúzza őket a csávából. Csakhogy ez a képlet sem ilyen egyszerű. Ugyanakkor összességében jellemző Waititi művére, hogy minden egyes szorult helyzetre fordulatos megoldás tűnik fel a horizonton. A vadkan pedig külön fogalomként van kezelve, mint ahogyan a hozzá fűződő kés is. És ott van még Tupac is - imádtam!

A Vademberek hajszája a családról, az összetartásról, a valahová tartozásról szól, és mindemellett egy borzasztóan jól elmesélt történet. Minden egyes percét imádtam, az unatkozás, mint tevékenység, még csak véletlenül sem jöhetett szóba, szóval erre a filmre biztosan fogok szavazni, mert rászolgált. Nem is szaporítom tovább a szót, engem kilóra, így 10/10.