A film az auschwitzi Sonderkommando egyik elképzelt magyar rabjáról, Saul Ausländerről szól. A Sonderkommando tagjait arra kényszerítették, hogy összegyűjtsék a gázkamrában megölt emberek tetemeit, elégessék, és a hamut szétszórják. A tábor perifériáján, a krematóriumokban élő csoport tagjai elszigetelten, a borzalmas titok őreiként néhány hónapig dolgoztak, mielőtt kivégezték őket. Saul a krematóriumban megtalálja egy kisfiú holttestét, és mivel saját gyermekét véli benne felfedezni, lehetetlen tettre vállalkozik: megpróbál a táborban rabbit találni, akivel titokban eltemetheti a fiút, megmentvén ezáltal a krematórium lángjaitól. A Sonderkommando felkelésre készül, Saul azonban elfordul lázadást tervező társaitól. Megszállottan egyetlen célt próbál megvalósítani: megadni a végtisztességet fiának, akiről életében nem tudott gondoskodni.

Nem jövök az etalon Auschwitzos drámával a kilencvenes évek elejéről, viszont a Saul fia sokkal több, mint amit elsőre kinéztem belőle. Leszögezném, hogy nem mertem nagy elvárásokat támasztani a filmmel szemben, nehogy csalódás érjen, szóval csak beültem, és sodródtam az eseményekkel. Olyan ez a téma, amit nagyon jól ellehet mesélni, de bárhonnan nézzük, hatalmas tragédia is egyben. A tragédiák nagyot ütnek a vásznon, ám a Saul fia ereje úgy tűnik, hogy abban rejlik, amit képvisel: egy férfit, aki a fia eltemetéséért küzd minden erejével, rengeteg próbát, rizikót és megalázott helyzetet túlélve.

Egyelőre még mindig nem hiszem el, hogy ez egy magyar film, mert egyrészt annyira profin összerakott, másrészt pedig olyan díszletei vannak, hogy hihetetlen. Nem találtam hibát sehol, minden remekül nézett ki, és egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy direkt helyszíneken játszódnának az események. Bárhogyan is nézzük, ez elég nagy dicséret, és sokszor amerikai filmeseknek sem sikerül ilyesmit véghezvinniük. A hangulat brutálisan visszaadta azokat a szörnyűségeket, amelyek ezekben a táborokban zajlottak, és szívszorító volt mindezt ennyire őszintén látni. Szeretem a függetlenfilmek őszinteségét, és ez ebből sem hiányzik.

Nemes Lászlóról korábban nem hallottam, de idén az egész világ megismerte, vagy majd megismeri a nevét, annyira páratlan alkotást adott ki a kezei közül. Eleinte zavart, hogy folyamatosan FPS játékszerű nézetből követtük a főszereplőt, és a 'vállától alig láttam a fákat az erdőben', de ez is egyfajta ismertetőjele ennek a drámának, ami ezáltal még egyedibbé válik. Nem beszélve a manapság ritkán használt 4:3-as képarányról. Merthogy nem rémlik, hogy ezt alkalmazták volna ilyen mértékben korábban. Az operatőri munkát Erdély Mátyásnak köszönhetjük, aki bezsebelt már két díjat is a szakmától. Nem véletlenül.

Röhrig Géza nem lesz ismerős, hiszen mindössze egy 1989-es filmben szerepelt korábban, ám ezúttal őt, és sötét tekintetét örökre megismeri az egész világ. Eszméletlen, ahogyan eljátszotta a megtört, ámde mindenre elszánt apa szerepét, és tényleg rengeteg mindent kellett átélnie, mire elérte kitűzött célját. Nem ismerem a színész múltját, viszont annyira gyökeresen egybeolvadt a szerepével, hogy ledöbbentett, hogy ilyen alakítást láthattam egy magyar színésztől. Le a kalappal előtte, majd meglátjátok, mennyire jó. Lényegében mindenki más csak egy szürke tevékenykedő pont, akik eltörpülnek mellette, habár erről nagyban tehet a kameramunka is. Persze Zsótér Sándort még azért megemlítem, aki mindig ott van, ha minőségi magyar film készül - legalábbis az utóbbi években így történt.

Borzasztó eseménysorozatot mesél el a Saul fia, és tényleg nem kevés kétellyel adtam neki esélyt, ámde egyáltalán nem bántam meg. Profin összerakott, folyamatos a dinamikája, és nem engedi a nézőt lehiggadni, mégis mindezt úgy csinálja, hogy közben nem sok. Nem érzed azt, hogy folyamatosan a nyakadba zúdítanak valamit. Páratlan alkotás valahol, és magam sem hittem volna, hogy valaha ilyen sikereket elér egy magyar film. 10/10.