Itt egy film, ami egyetlen dologról szól, arról, amit Casanova a „dolgok dolgának" nevezett, a dologról, amire - bár Uram bocsá', hogy bevalljuk - a legtöbbet gondolunk. Itt egy film, ami tényleg bemutatja a szexet, a dolgot, amiből kisbabák lesznek - és itt nem arra a félénk próbálkozásra és varázslatos élvezetre gondolunk, amit a legtöbb film szexként próbál eladni. Talán Gaspar Noé a filmtörténet egyetlen rendezője, aki leforgat egy két és fél órás 3D-s pornót és nyugodt szívvel mondhatja, hogy ez az eddigi legkevésbé provokatív filmje.

Erre aludnom kellett párat, és végül oda jutottam, hogy a Love egy igenis zseniális művészfilm, nem pedig pornó, mint aminek annyian titulálják. A fesztiválon megnézhettem a 2D-s változatot, aminek kimondottan örültem, mert valahogy nem vágytam közel két és félórát szemüvegben végigülni. Korábban még soha semmilyen körülmények között nem találkoztam olyan filmmel, amiről ennyi ember kiment volna. Jöttek-mentek, de elég sokan rájöttek már a nyitó, közösülős jelenetnél, hogy ez erős lesz nekik. Nincs is ezzel gond, felismerték a problémát, és orvosolták egy hazamenetellel.

A cselekményben három egyetemistát ismerhetünk meg, akik nagyjából a valóságban is így tengetik mindennapjaikat, még ha nem is feltétlenül beszélnek róla. Nyilván vannak benne extrémebb kihágások is, azt nem tagadom, viszont nem vagyunk egyformák, és a látottak egyáltalán nem állnak távol a valóságtól. Kérdés, hogy ezt bevalljuk-e magunknak, vagy látjuk-e a fától az erdőt. Lényegében, ha jobban belegondolok, ez az egyik tanulság, amit leginkább érdemes levonni a filmből, de nyilván majd ezt mindenki eldönti magának, hogy neki milyen üzenetet adott át.

Love, vagyis szerelem: az egyik legalapvetőbb emberi érzés. Szükséges ezt tovább taglalnom? Mindenki megélt már ezt-azt intenzívebb, vagy kevésbé tempós formában. Gaspar Noé úgy meséli el a három fiatal egybefonódó, szerelmes-tragikus történetét, hogy az megállja helyét az életben. Egyszerűen úgy is fogalmazhatnék, hogy brutálisan őszinte minden szempontból. Nincsenek fölösleges szükségkellékek, mellébeszélés, és a szokásos nyál. Helyette egyenesen a szemedbe mondja az igazságot, amit nem feltétlenül könnyű elfogadni, aztán feldolgozni, majd pedig együtt élni vele.

Kisköltségvetésű művészalkotásról beszélünk, amelynek képi és hangi világa igencsak különös, szokatlan. Jellemzik a sötét képek, mégis művészi marad, és átjön az adott jelenet varázsa, de sok olyan részt is kapunk, amikor perceken keresztül egyelten jelenetet nézünk valós időre bontva - legyen ez beszélgetés, vagy akár szeretkezés. Ha az a kérdés, hogy éreztem-e magam közben kínosan, akkor a válaszom az, hogy nem, és szerintem ez a normális. Mondjuk egy-két jelenet kivétel ez alól. A képi világán bőven túlmennek a hanghatások. Sokszor durva, fülsiketítő zajokkal szembesít minket a rendező, és ez nem csak hangeffektekre vonatkozik, hanem a párbeszédekre is, melyek direkt lettek felerősítve, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak. Itt jegyzem meg, hogy például otthon nézve nem is biztos, hogy átjött volna ez a rész, hiszen a tévékészülékét mindenki úgy hangosítja fel, ahogyan akarja. Csakhogy jelen helyzetben azért volt szükséges, hogy hangosabbak legyenek a párbeszédek a megszokottaknál, hogy életszerű maradhasson. Főként most a kiabálásokra, veszekedésekre gondolok.

A dialógusok is megérnek egy misét, ugyanis rengetegszer elhangzik a filmben a Love szó, amire rá is akartam kérdezni a rendezőnél, hogy pontosan hányszor is, de a vetítés utáni beszélgetés során kiderült néhány részlet. Gaspar elárulta, hogy a forgatókönyv mindössze hét oldalas volt, a dialógusokat nem írták meg előre, hanem ott beszélték meg az adott jelenet felvétele előtt, és/vagy improvizálniuk kellett a színészeknek saját belátásuk szerint. Az improvizációba belegondolva még inkább el kell ismerni a színészek alakítását. Ezt a módszert a másik nagy botrányrendező, Lars von Trier szokta alkalmazni a forgatásain, habár ő másabb, durvább.

Ha már szóba került a durvaság, Gaspartól mindenki egy durván szexelős pornót várt, pedig ez közel sem az. Szombat este óta eltelt egy kis idő, és érdekes módon nem az maradt meg bennem, hogy mennyit szexeltek a filmben. Nekem ez ettől sokkal többet mondott, és örülök, hogy ilyen gyönyörűen átjött, aminek át kellett jönnie. Az életet élni kell, és nem szabad kihagyni a lehetőségeket - meg kell ragadni azokat, hogy a későbbiekben ne legyen okunk a bánkódásra, az önsajnálatra. Ez is egy eszméletlenül jó tanács a filmtől, számomra pedig remek önmegerősítés is egyben.

Mint azt írtam feljebb, a forgatókönyv előre megvolt írva, így lényegében kis túlzással minden a színészeken múlott. Karl Glusman nem rémlik korábbról, viszont ezúttal megjegyeztem a nevét, mert szorult belé tehetség, és összességében egy múltba merengő szimpatikus fiatalembert alakít, akiben kicsit magamra ismertem. Kicsit, és remélem, hogy ez így is marad jó sokáig, mert ugyebár a sors kiszámíthatatlan, és nem mindig kegyes. Glusmantől olyan valósághű alakítást láthatunk, hogy szinte meg sem fogalmazódott bennem, hogy valójában egy filmet nézek, aminek ő a főszereplője. Szeretem a tehetséges fiatalokat.

Női frontra két színésznőt is kapunk, és így utólag egyikük a történet gonosza, aki elcsábult, és aki elcsábította a fejével nem gondolkodó Murphyt (Glusman). Igen, egyértelműen Klara Kristin karakteréről beszélek, akit nem tudtam szeretni szinte semmilyen formában, és ez így volt jól. Ártatlan, és fiatal, de valahogy Aomi Muyock Electrájával szemben esélye sincs labdába rúgni. És mégis… Csúnya ez így, viszont Murphy gondolkodásmódjának hála ez robbantja ki a központi problémát. Színészileg mind Klara, mind pedig Aomi tehetséges fiatalok, akik nem igazán szégyenlősködtek. Utólag elnézve a két színésznőt, Klara a való életben rettenetesen ijesztő…

Érdemes még megfigyelni a karakterek neveit, de főleg a Murphyt emelném ki, ám nem most először építenek Murphy törvényére, de ennél a filmnél ez az elmélet nagyon is igaz. Véletlenek márpedig nincsenek, minden okkal történik. Nagyon érdekes még a történetmesélése, ahogyan egybemossa a jelent a múlttal történéseivel, és ahogyan mindenre választ kapunk a percek telésével. Nem is igazán mennék mélyebbre, mindenki leszűri majd belőle a tanulságot, és hogy mit üzent neki a film. Nem gondoltam, hogy végül ilyen véleménnyel leszek róla, de annyira zseniálisan életszerű helyzeteket ábrázolt Gaspar ebben a drámájában, hogy jár érte a 10/10.