Rekkenő nyári hőség. Egy magányosan álló ház az erdő és a kukoricaföldek közepén. A tízéves ikrek az édesanyjukat várják. Amikor visszatér, az arca tele van a plasztikai műtét nyomait eltakaró kötésekkel, és valahogy semmi nem olyan rajta, mint régen volt. Hajlíthatatlan és visszahúzódó, eltökélt szándéka, hogy teljesen elzárja a családját a külvilágtól. A fiúk kételkedni kezdenek abban, hogy ez a nő tényleg az ő anyjuk és mindenáron ki akarják deríteni a valóságot. Megrázó, magával ragadó horror, ami szokatlan tisztelettel áll mind a műfajhoz, mind pedig a közönséghez, hogy az utolsó pillanatban egy briliáns, megalkuvást nem tűrő végjátékban csúcsosodjon ki.

Mostanra az a helyzet, hogy a horrorfilmekkel hadilábon állok. Egyrészt kicsit rájuk is untam, másrészt Hollywood ezt a műfajt is egy teljesen logikátlan irányba terelte el Jason Blumékkal az élen. Nem rossz az sem, amit ők csinálnak, illetve pontosítanék: tíz évvel ezelőtt még jó volt, azóta kicsit megváltozott a világ, a nézők ingerküszöbe pedig magasabbra került. Aztán jön egy osztrák páros, Severin Fiala és Veronika Franz, akik hoznak valami frisset, újat, eddig nem látottat. A vetítés előtt a Goodnight Mommy is az a kategóriás film volt, amire csak úgy beültem majd lesz valami elven, de végül remek élményekkel távozhattam.

A rendezők felkészítettek minket a vetítés előtt, hogy helyenként gusztustalan lesz, és ekkor valami egészen másra számítottam, mint amit kaptam. Ugyan tényleg ideális jelző a gusztustalan, de ez valahol több, sokkal inkább hátborzongató, vagy bizarr. Hogy ne menjek részletekbe, és ne rontsak filmélményt, csak semmitmondó szavakat írok, amik akkor nyernek majd értelmet, ha láttad a filmet: csótányok, macska, pillanatragasztó, álarcok. Ez alapján gondolhattok bármit, viszont, ha egy igazán jó horrorfilmet akartok látni, ami más, mint a hollywoodi nyál, akkor a Goodnight Mommy titeket is megfog győzni.

Valójában ez egy nehéz alkotás, ami sok-sok kérdést és aggódást szül. Én mindig a gyerekszínészek lelkivilágáért aggódom, hogy ez milyen hatással lesz a majdani életükre. Persze mint megtudhattam a készítőktől, teljesen más az, amit a vásznon látunk, és az, ami a forgatáson történik. Megnyugtató, mert az ikreket játszó Lukas Schwarz és Elias Schwarz tényleg nem gyenge dolgokat visznek véghez. Két amatőrszínészről van szó, és mindkettejüktől páratlanul őszinte játékot láthatunk. Szimpatikus kiskrapekok, nagyjából olyan volt, mintha a gyerekkori önmagamat láttam volna, csak én nem eveztem a horrorok tengerén.

Folytatva az ikrekkel a színészek jellemzését, érdekességként írom, hogy az anyuka pszichológus, ami megint csak egy megnyugtató tényező. Ámbár most itt inkább azt feszegetném még, hogy mennyire hitelesek tudtak maradni a szerepükben. Egészen végig abszolút kételymentes maradtam velük szemben. Na persze a történetbeli anyukát alakító Susanne Wuest sem kispályás mind színészileg, mind pedig sztori szempontjából. Érdekes húzásai vannak, maradjunk annyiban. Különös egy család ez, akik jómódban élnek a puszta közepén egy mutatós modern házban. Wuest tipikus hófehér bőrű vérbeli osztrák nő, akinek esetében a szépség relatív. Nagyszerű kis triót alkotnak ők hárman, akik körül olyan nem várt események mennek végbe, hogy néha csak néztem ki a fejemből.

Valóban sok a gusztustalanság, de viszonylag jól tűrhető, mondjuk azért voltak olyan pillanatok, amikor majdnem eltakartam a szemem, mint nyolcéves koromban. Végig feszült figyelemmel, és nagy beleéléssel néztem a vásznat, jóformán egyetlen pillanatra sem unatkoztam, és a borzongás is átjött. Elérkezett az a pillanat, amikor már tisztában voltam vele, hogy ez a horrorfilm bizony már kitaposta az utat magának, és mindegy, hogy mi jön, nem tudják elrontani. Ééééééééééééés ekkor jött a csavar, amikor hazavágnak mindent, és szintet lépve ebből az új szemszögből még zseniálisabb lesz az egész történet. Szeretem a függetlenfilmesek kreativitását, ami jelen esetben egy 9/10-es pontozással tudok szemléltetni.