A Phoebe Gloeckner jól ismert képregényéből készült A tinilány naplója egy San Franciscói tinédzser, Minnie Goetze felnőtté válásának történetét meséli el, a '70-es évek ellenkultúrájának zivatarában. Minnie, a magányos művészlélek kifejező rajzokban és magnóra rögzített, fájdalmasan őszinte jegyzetekben dokumentálja megpróbáltatásait. Amikor egy végzetes estén egyedül marad anyja barátjával, a koravén tini elveszíti a fejét és - életében először - felfedezi szexualitását. A váratlan fordulatokban gazdag, hihetetlenül érzékeny A tinilány naplója hitelesen adja vissza mindazt a nyugtalanságot, szenvedélyt és csodát, amit a felnőtté válás jelent.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen stábbal csalódás fog érni. A tinilány naplója többnek tűnik, mint ami valójában - legalábbis az hót ziher, hogy nem az én filmem. Viszonylag rosszul tűröm a hetvenes éveket a vásznon, és az akkori ruházat- és kor sajátosságai sem fognak meg. Ezzel nyilván lehet együtt élni egy kétórás film erejéig, de nekem mégsem sikerült. Nem szoktam ilyet csinálni, de azon az estén tele lett vele a hócipőm, fogtam magam, felálltam, és azt mondtam, hogy én erre nem pocsékolom az időmet. Lehet, hogy hibáztam, majd DVD idején pótolom a második felét, de nekem ez így kevés volt.

Arról nem is beszélek, hogyha szeretkezést és erotikát akarok látni a vásznon, akkor előveszem Lars von Triertől A nimfomániást, vagy az Adéle életét. Úristen, A tinilány naplója egy az egyben azon vázra lett felhúzva, csak kicsit szoftosabb volt, de az igazi probléma az, hogy súlytalannak éreztem a cselekményt. Kell ez nekem? Nem gondolnám, és semmit sem utálok jobban, mint a funkciómentes megoldásokat. A főszereplő leányzót Bel Powley játszotta, akiben van valami, hiába van kissé csúnyácskának beállítva, de közel sem annyi, mint mondjuk a korábban említett két film főszereplőiben. Persze ott pedálozott még a sokszor meztelenkedő Alexander Skarsgard, valamint Kristen Wiig és Christopher Meloni is feltűnik.

A hétfő esti vetítés óta nem sok minden marad meg, csak annyi, hogy vázában egy dugásközpontú filmről van szó, aminek a mesélője, jelen esetben Marielle Heller valamit elbaltázott. Persze simán benne van az is a pakliban, hogy csak rossz passzban kapott el, de ez így nekem most kevés volt. Nem láttam a film második felét, de azok alapján, amit igen, egy 6/10-et tudok rá kiszórni. Sok helyről merít, nem tudott igazán eredeti maradni...