A gyöngyöző feszültségek forráspontig hevülnek a leendő terapeutáknak tartott csoportos pszichoterápiás foglalkozáson. Ez az egyik utolsó akadály, amit a négy éves képzés végeztével meg kell ugraniuk. A film nem a csoportterápia módszeréről szól. Sokkal inkább a csoportot alkotó pszichiáterek, tanárok, oktatási szakemberek közti zűrzavaros viszonyokról; bizonytalanságaikról, szenvedélyeikről és titkaikról.

Csoportterápiás horvát dráma? Ez aztán mélynek ígérkezett, és nem hazudtolta meg magát, egy cseppet sem. Zrinko Ogresta rendezte a Vetítések című drámát, ami Lada Kastelan forgatókönyvének köszönhetően határokat szaggat át, és olyan mélyre nyúl, hogy kínszenvedés nézni. Ezt még szombat éjjel sikerült megnézni, és nem szokásom ilyet csinálni, de lehet, hogy ebből nyúlfarknyi értékelés lesz, hogy diplomatikus maradjak. Bár, még ha nem is akarnék az maradni, akkor sem tudnék róla ódákat zengeni, ez egy olyan film, amit egyszerűen látni kell, vagy ha nem tetszik, kimenni róla.

Mi kemények vagyunk, végigültük, de nagyon vártuk a végét, pedig az összes főszereplőtől igazán őszinte alakítást láthatunk. Személyes kedvencem Polona Juh, aki egy igazi személyiség, egy olyan nő, akinek megvannak a maga kis feltűnő ismertetőjelei. Gondolok itt most a piros cipőjére, vagy a laptopjára, vagy legyen szó bármi másról.

Kemény dráma egy olyan fullasztó közegbe zárva, ami elől a néző sem menekülhet. Lehetett volna akár zseniális is, de sokkal inkább abban a formában okozott szenvedést, hogy az nem a szórakozás jegyében történt. Mert ugye van ellenpélda is, de nem az nem a Vetítések. Lassan zárom is soraimat, nagyon nem haragszom a filmre, és a pontjaival is bajban vagyok. Ha valakinek bejön az, hogy pszichésen gyakorolnak rá nyomást, akkor hajrá, ez az ő filmje lesz, ellenben messzire érdemes elkerülni. 4/10 részemről, pedig… vannak értékei, csak épp nem úgy jöttek át, ahogyan azt szerették volna.