Mitch, a pimasz egykori sebész, nem élvezi a nyugdíjas éveket. Ráveszi egykori sógorát, a joviális Colint, hogy utazzon el vele Izlandra. A páros végigjárja Reykjavík kocsmáit, trendi gyógy- és wellness fürdőit és kalandos éttermeit, mindezt azért, hogy visszakapjanak valamit az ifjúságukból. Gyorsan rájönnek azonban, hogy az ember nem menekülhet önmaga elől, bármennyire messze is utazzon.

Érdekes nyitófilm, ami valószínűleg ezen egy alkalommal volt látható nagyvásznon - már, ami hazánkat illeti. Bevallom őszintén, hogy a története alapján nem vártam tőle sokat, viszont mivel nyitófilm volt, így kötelességemnek éreztem, hogy megnézzem, de végül nem okozott csalódást. Aaron Katz és Martha Stephens rendezték, a Sundance Film Fesztiválon debütált januárban, és azóta már jó néhány fesztivált megjárt. Kimondottan illik ebbe a képbe, egyetlen pillanatra sem lóg ki, ha a hangulatát vesszük.

Két öregembert (Earl Lynn Nelson és Paul Eenhoorn) követhetünk nyomon, és folyamatosan váltakozott, hogy épp melyikükkel tudtam azonosulni. Volt idő, amikor egyikkel, és volt idő, amikor a másikkal. Erre a motívumra semmiképpen nem hibaként tekintek, sőt! Mondanom sem kell, hogy a két főszereplő színészi alakítása egyszerűen zseniális. Két olyan arc, akikkel eddig még nem találkoztam, és a szó legszorosabb értelmében jöttek, láttak és lenyűgöztek. Érdekes egyébként, amikor két ennyire különböző ember kalandozásait láthatjuk, akik talán mégsem különböznek annyira.

Hangulatát tekintve végig laza, abszolút könnyed, sőt, a sárga dzsekis fickó dumája már-már túlságosan szabad szájú, de nem gondolom, hogy ezzel hibáztak, vagy túllőttek volna bármin is. Az utazásuk során jövő-menő emberkék mindig jókor voltak jó helyen, és erre is szükség volt, mert az első néhány percet elnézve eléggé két főszereplősnek indult, aztán örültem, hogy valami más lett belőle. Úgymond felpezsdítette a film hangulatát, és egy ilyen történetű drámához ez - opcionálisan - szükséges, hogy ne fulladjon unalomba.

Szóval jókor jó helyen… Kulcsfontosságú dolog minden ember életében, hiszen ez sok mindent meghatározhat - legyen az pozitív vagy negatív végkimenetelű. Elfilozofálhatnék még itt magamban, de szerintem ebből ide ennyi elég, ugyanakkor nem gondolom, hogy özönleni fogtok majd valaha erre a filmre, de mindenképpen javaslom, hogy csak megfontoltan üljetek le elé. Laza és sok helyen vicces is, de nem való mindenkinek. És nem, továbbra sem arról van szó, hogy valaki fölé vagy alá helyezném magam, ez sohasem volt az én asztalom. Csupán arról van szó, hogy két idős embert kiruccanását láthatjuk, amikor vélhetőleg bátrabbak, és könnyebben megtesznek olyan dolgokat, amiket egyébként nem.

A két öreg által bejárt tájak gyönyörűek, Izland csodálatos hely, amit a rendezők úgy mutatnak be a nézőnek, hogy eszményi képe alakuljon ki róla. Ezt persze egy dolog tetézi, az pedig a fényképezés, de hát azt már megszokhattuk az északiaktól, hogy szeretnek játszadozni a színekkel, a fényekkel, és a fókuszpontokkal is.

Egyetlen dologra nem számítottam, hogy megkapom, azok pedig a filmben felcsendülő zenék, melyek váratlanul jók, és abszolút olyan számokat hallhatunk, amelyek könnyedebbé teszik a hangulatot, fokozzák a kedélyeket. Tehát egyszerre van jelen két fogalom, a lazaság, és a könnyedség. Perpillanat elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet, ötven, vagy hatvan ikszévesnek lenni, viszont így harminc peremén eléggé kételkedem a dologban, ha értitek, mire gondolok.

Az előzetes segít belőni, hogy mire is számítson a néző, én pedig lassan zárom soraimat, és a napokban szokásomhoz híven jövök még néhány CineFestes értékeléssel. Pontjait tekintve majdnem tökéletes film a Land Ho!, de mégis hiányzott hozzá egy kicsi: 9/10. Ja, még annyi, hogy a spa rész… Isteni lezárása a filmnek.