A tunéziai származású francia direktor, Abdellatif Kechiche mozija - fikció lévén - úgy is működne, ha egy hetero kapcsolatról lenne benne szó, a szerelem megszületését, szárnyalását, majd fájó hiányát is olyan természetességgel ábrázolja, hogy igen nagy szavakra biztatja e sorok íróját: nem tudjuk elképzelni, hogy erről a témáról tökéletesebb mozgókép készülhetne. A cannes-i Arany Pálma abszolút jogos.

Megtörve a hagyományokat, az Adèle életéről jómagam és a párom is írunk külön-külön. A célunk az vele, hogy az egyik egy férfi szemszögéből jellemzi a filmet, míg a másik egy nő látásmódja szerint írja körül.

EGY FÉRFI SZEMSZÖGÉBŐL: A fesztivál egyik legjobban várt darabján vagyunk túl, ami rengeteg érzést megmozgatott bennem, és kis időre pihenőre is vonultam vele, ugyanis a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű alkotás. Abdellatif Kechiche filmjeitől már megszokhattuk ezt, de ezúttal ő is valami sokkal merészebbet alkotott nekünk. Viccelődtem korábban a "blockbuster művészfilm" kategóriával, de igenis kezd kialakulni egy ilyen, és az Adéle élete beletartozik ebbe. Szombat este zsinórban néztünk három filmet, és ez volt az utolsó, amelynek vetítését kilenckor kezdték. Egy fárasztó munkanap után nem tápláltam sok reményt az iránt, hogy nem fogok belefáradni a 179 perces játékidőbe, de annyira egyedi drámáról beszélünk, hogy egyetlen pillanatra sem hagyott unatkozni.

Száraz tényeket közöl, és mindezt annyira életszerűen láthatjuk elejétől egészen a végéig, hogy szinte semmibe sem lehet belekötni. Elég jelentős szereppel bír a két lány szexuális közösülése, és azok különféle fantáziadús ábrázolása. Manapság amerikai filmekben sokszor mutogatnak férfi felsőtesteket, vagy különféle női bájokat, csakhogy ezekkel csupán annyi probléma akad, hogy az esetek 99%-ában funkciómentes. Jelen filmnél az a helyzet, hogy a néző ezáltal kerül közelebb a két főszereplő lányhoz, részben ezt a szerepet töltik be a szeretkezős jelenetek.

És hogy mi szükség volt a háromórás játékidőre? Nem egyszerű végigülni egy ilyen filmet, de viszonylag szépen lepereg ez az idő, és ahogyan egyre jobban megismerjük a két leányzót, de főleg Adèlet, közelebb is kerülünk hozzájuk. A végére már olyannyira együtt lehet érezni a címszereplővel, hogy az nem emberi. Persze az élet kegyetlenségei megkeserítik az elénk vetített képsorokat, azonban ez a két lány annyira színes, hogy majd ki csattannak értékeiktől.

Adèle szerepében Adèle Exarchopoulos tündököl, akit az égiek szemet kápráztató szépséggel áldottak meg. A közeli kameraállások sajátosságai a filmnek, így sokszor láthatjuk mindkettejüket extrém közelségből. Mintha ott lennénk az arcától néhány centiméterre, és sehol egy hiba. Amikor őt követi a kamera, akkor semmi más nem létezik a vásznon, csak ő van, és az áradó szépsége. Ha jobban megfigyelitek, a haja sem mindennapi, ugyanis álljon az bárhogyan, zseniálisan néz ki. Akár fel van túrva, akár az ágyból kelt ki, akár a folyton szemébe lógó tincsről beszélünk. Annyira érzéki és közeli, ahogyan bemutatják őt, hogy ez az igazi érték, és ezeket az amerikai filmesek mindig is csak nyomokban fogják tudni ábrázolni, de még a megértését sem zárnám ki.

A kicsit idősebb lányt, a címszereplő szerelmét Léa Seydoux alakítja, aki szintén természetes szépség, és hihetetlenül összeillik Adèle-lel. Amikor kettejük életszakaszába nyerünk bepillantást, legyen az egy egyszerű séta, egy merész csókolózás a bárban – esetleg több attól -, vagy a lepedőakrobatikázásuk, lehengerlő, hogy milyen hatást ér el a nézőnél. De talán a legfontosabb, hogy jelen esetben erre épül a film, és annyira érzéki módon került megvalósításra, hogy az igazi érték az benne, hogy egyik szeretkezős jelenet sem fölösleges. Mindegyik együttlét szerves része és mozgatórugója a két lány történetének. A többiek közül senkit nem emelnék ki, kétszereplősre íródott ez a remekmű, és halál pontossággal életveszélyesen működik.

Tegnap viccelődtem, hogy mi lenne, ha az amcsik feldolgoznák az Adèle életét, és páromnak nagyon is igaza volt azzal a mondatával, hogy "Mégis hogyan? Valószínűleg nem is értik meg igazán, hogy mik a valódi értékek ebben a drámában." - és azt kell, mondjam, baromira egyet bírok vele érteni. És nem, nem arról van szó, hogy lenézzük őket, egyszerűen ők ilyenek - persze kivétel mindig akad, és ők majd megmutatják, hogy vannak kivételes emberek közöttük is.

Mindenhol jelen van a kék szín, de egyetlen egyszer sem látjuk ugyanazt az árnyalatot. Művészi megközelítést kapott minden, beszéljünk akár a hétköznapok bemutatásáról, egészen azon keresztül, ahogyan Adèle a munkáját végzi, és ahogyan megpróbálja legyűrni az elé gördülő nehézségeket. Utánozhatatlan, és azért sem írtam korábban erről a filmről, mert ennek idő kell. Jócskán mélyre megyünk, és nincs szégyenlősködés, csak a száraz tények, a valóság, ellenben emellett jelen vannak azok erények, amelyektől annyira színes ez a dráma.

Lassan zárom is soraimat, ugyanis hamarosan érkezik a másik szemszögből írt értékelés is, amelyet majd a második bekezdés elejére kattintva érhettek el. A 10/10 jár érte, és tényleg érdemes néhány napra spejzolni, állni hagyni, hogy kialakulhasson a valódi kép. Természetesen azok messzire kerüljék el, akik nem szeretik a művészfilmeket, vagy nem csúszik le a torkukon a két lány közötti románc.