A történet három emberre fókuszál. Ahmed négy év különélés után tér vissza Párizsba, hogy elváljon francia feleségétől, Marie-tól, aki időközben már egy másik férfival él. Később kiderül, hogy ez az ember házas, és a felesége kómában fekszik, mivel öngyilkosságot követett el.

Hű, ezzel tegnap utolsó filmként némileg taccsra vágtak, ugyanis jó mélyre ment a rendező, és mint utólag kiderült, Asghar Farhadi legutóbb a Nader és Simin - Egy elválás történetét (Jodaeiye Nader az Simin) rendezte, amit még az Oscar-díja ellenére sem vállaltam be. Ráadásul elvileg van hasonlóság a két film között, amivel jó, hogy tegnap este még nem voltam tisztában. Mielőtt félreértenétek, nem arról van szó, hogy nem szerettem A múltat, csupán nehéz belekezdenem a mondandómba, ezért sem került ki rögtön az értékelés.

A 130 perces játékidő örökkévalóságnak tűnt éjfélhez közeledve, de utólag visszagondolva rá, nagyon is értékes alkotás lett ez, csak nem épp könnyű sem megemészteni, sem pedig feldolgozni. Klasszikus háromszög alakul ki a vásznon egy már külön élő férj, és az ex-feleség, valamint az új pasija között. Eleinte teljesen másnak állítják be a történetet, mint ami lesz belőle végül, és ahogyan haladunk az események sorával, egyre nő a nyomás, és a feszültség is olyan méretet ölt, hogy fészkelődést vált ki a nézőben.

Tetézi a hangulatot, hogy a végére annyi rossz dologra derül fény idő közben, hogy ez is rányomja bélyegét a filmre, ami által még súlyosabb alkotássá válik. Mondanám, hogy kicsivel gyorsabb cselekményvezetést vártam, de ennek a filmnek épp az a lényege, hogy a rendező táncol a néző idegein. Húzza az időt, egyre több szart borít a vászonra, amiből aztán minden szereplő megpróbál kikászálódni, csak épp ekkorra már a nézőket is magukkal rántották.

Bérénice Bejo alakítja az egyik központi karaktert, akinek játékát egyetlen pillanatra sem vontam kétségbe. Olyan magabiztosan evickél ebben a terhes, ugyanakkor mindennapi szituációban, hogy engem abszolút meggyőzött. Ali Mosaffa esetében fura helyzet áll elő, ugyanis van egy pontosan ugyanígy kinéző ismerősöm, és folyton olyan érzés fogott el, mintha őt látnám. Fura volt, és szürreális. Persze Mosaffa megtesz mindent, hogy eszünkbe sem jusson azt gondolni, hogy nem szerves része ennek a háromszögnek. A harmadik illetőt Tahar Rahim játssza, de gyönyörű alakítást láthatunk a természetes szépséggel megáldott Pauline Burlettől is. Az ilyen helyzeteket gyakran a kiskorúak sínylik meg, ami természetesen itt sem maradhat el. Elyes Aguis és Jeanne Jestin annyira hétköznapi módon mutatta meg nekünk, hogy milyen érzés egy ilyen szituáció részvevőjének lenni, hogy már-már megijedtem a naturalista előadásmódjuktól.

Sok minden elmondható A múltról, de leginkább az értékeit kell előtérbe helyezni, hiszen bárki kerülhet bármikor hasonló, vagy épp pont ugyanilyen szituációba. Ekkor pedig nyújthat egy kis mankót Asghar Farhadi műve. Elidőznék még néhány szó erejéig a helyszíneken, amelyek szintén nagy jelentőséggel bírnak. Elég csak megnéznünk a cselekmény középpontjában álló család házának elhelyezését, és kétlem, hogy véletlenül választottak egy vonatsínek melletti lakótelepet. Ez szintén egy olyan tényező, amivel lehet fokozni a hangulatot, feszültséget kelteni, vagy az sem kizárt, hogy a nézőt akarta vele idegesíteni a rendező.

Mint írtam feljebb, aludtam rá, mert ez pont nem az az értékelés, amit egyből webre kell vetni. Még mindig nehezen emészthető, amit láttam, de részemről a 9/10 jár érte, mert a lassúságával együtt éri el az összhatást a nézőben.