Michelangelo, Donatello, Leonardo és Raphael nyáron visszatérnek a mozikba, hogy még nagyobb és még ádázabb gonosztevőkkel vegyék fel a harcot April O'Neil (Megan Fox), Vern Fenwick (Will Arnett) és egy újonc, a hokimaszkos igazságosztó, Casey Jones (Stephen Amell) oldalán. Miután Zúzó, a szupergonosz megszökik az őrizetből, összeáll Baxter Stockmannel, az őrült tudóssal, és két tökkelütött segéddel, Beboppal és Rocksteadyvel, hogy megvalósítsák a világuralomra törő ördögi tervet. Miközben a teknőcök Zúzóval és új csapatával küzdenek, egyszer csak szembe találják magukat egy még nagyobb gonosszal, akinek hasonlók a szándékai: a hírhedt Kranggal.

Vasárnap délután csak megkapta a lehetőséget ez a folytatás is, és lehet, hogy jobb lett volna moziban kihagyni, de legalább sikerült szemüvegmentes előadásra jegyet váltani. Az első rész tipikus butaságait a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból sem tudta levetkőzni, sajnos pontosan annyira együgyű, és ostoba viselkedést tanúsít a legtöbb helyen. Ezúttal Dave Green (Earth to Echo) rendezett, és nem is biztos, hogy csak ezzel volt gond, sokkal inkább a forgatókönyv kötötte a rendezőt és a szereplőket is. A szkript sajnos túlságosan sablonos lett, meg úgy a történet eleve túl gyermeteg.

Lehet, hogy túl sok idő telt el az első rész óta, viszont nagyon úgy tűnik, hogy az animáció szebb lett, a teknősök sokkal élethűbbek, még akkor is, ha összességében belegondolva tök abszurd az egész. Tekik New York Cityben, a csatornából… meseként jobban eladható egy ilyen sztori, de manapság erre is van igény, ugyanakkor nem is értem, hogy az egyáltalán nem jó kritikákat kapó előzmény után hogyan mertek bevállalni egy olyan folytatást, amelyhez normális alapkoncepciójuk sem volt. No, ennek meg is lett az eredménye, hazájában még mindig nem tudta visszatermelni a $135 milliós büdzséjét, tehát az amcsik is unják a tekiket - legalábbis ebben a megjelenítésben biztosan.

A régi arcokat már ismerjük, és szinte mindegy is, hogy a Teknősök páncéljai alatt milyen színészek bújnak meg. A poénok maradtak ugyanazok, kábé mintha Pókember viccelődne tinipoénokkal, de néhány azért feküdt, és mosolyt csalt az arcomra. Megan Foxot nagyon bírom itt, és a maga módján egészen jól tolta a riporternőt, a szőke hajas jelenete pedig szinte tökéletesre sikerült. Nekem kicsit úgy tűnt, hogy Will Arnett már nagyon unja a banánt, és nem tudom, hogy a forgatókönyv miatt, vagy úgy eleve baromira nem volt kedve ehhez az egészhez. Mondjuk, azt nem egészen vágom, hogy Tohoru Masamune Zúzóját miért cserélték le Brian Tee-re, viszont nyilván hetven szereppel maga mögött neki sem okozott problémát, hogy tekintélyt parancsoló játékot adjon elő.

A legidegesítőbb újonc posztot Stephen Amell érdemelte ki. Casey Jones szerepe jutott neki, és basszus, ha ez egy verseny lett volna, hogy ki a leggyökerebb tag, akkor simán nyeri. Félre ne értsetek, nem színészileg teljesített alul, hanem olyan milliószor látott, fordulatnak nevezett klisékkel teli, alapvető hibáktól hemzsegő karaktert írtak neki, hogy csak füstölt. Minden egyes mozzanata kiszámítható, ezerszer lerágott csont. Tyler Perryt eléggé kedvelem, itt sem volt vele gond nyilván, de Zúzó a háttérbe szorította, és elnyomta, ugyanakkor ezt az élethelyzetet gyönyörűen visszaadta. Laura Linney fordulatai is kiszámíthatóak, de mit is vár az ember az eddig kivesézettek után?!

Csalódott nem vagyok, csak picit kiábrándult, hogy egy ilyen forgatókönyvben lát potenciált az egyik piacvezető stúdió. Attól, hogy tavaly a Jurassic World a bugyutaságai ellenére is vastagra kereste magát, még nem biztos, hogy egy ilyen újabb franchise is képes rá. Sőt, nem képes rá, ellenben azért nagyrészt szórakoztató, nézhető kalandfilm lett belőle, ami pontosan ugyanazt a színvonalat képviseli, mint az első rész, azaz 6/10-et, és újra nem szeretnék vele találkozni.