Értékelés: Jackie

A First Ladyt, Jacqueline Bouvier Kennedyt a világ egyszerűen csak Jackie-ként ismerte meg. Az amerikai történelem egyik legfiatalabb elnökfelesége volt, mindössze harmincegy éves, amikor Kennedyt beiktatták. Az egész ország rajongott érte, nagy szerepe volt abban, hogy JFK elnöksége alatt gyökeresen megváltozott az amerikai közvélemény viszonya a Fehér Házhoz és az elnöki párhoz. A fiatal, vonzó és intelligens nő felfoghatatlan nyomás alá került 1963 novemberében: dallasi látogatásukkor lelőtték közvetlenül mellette ülő férjét az őket szállító autóban. A férfi elvesztését követően Jackie-nek felül kellett emelkednie a személyes gyászán, méltósággal és állhatatosan vitte tovább JFK szellemi örökségét és mutatott példát az egész világnak.

Az életrajzi drámákkal gyakran hadilábon állok, és ez alól a Jackie sem kivétel, ám Natalie Portman valamilyen szinten megmentette számomra a filmet. Alapvetően nincs, vagyis nem volt bajom John F. Kennedy történetével, és most, hogy megismertem a halálát követő utóhatásokat, sajnos még így sem tudtam azonosulni a feleségével, pedig Natalie Portman aztán mindent elkövetett. Félre ne értsetek, nem Natalie Portman színészi képességeit vonom kétségben, mert ő aztán tényleg mindent elkövetett, ugyanakkor annyira rideg közegben játszódik ez az egész, amivel még nincs is baj, de az amerikai zászló jelenléte megölte számomra az egészet.

Most így nagy hirtelen az Elvis és Nixon ugrott be a közelmúltból, amitől tényleg nem is mertem várni semmit, és habár teljesen más a fajsúlya, de azt a filmet végigszórakoztam, míg a Pablo Larraín (No) által rendezett Jackie olyan nyögvenyelős, hogy nem is akarom elhinni. Pedig örültem, hogy végre egy rendező, aki megelégedett a százperces játékidővel, erre még ezt sem tudták tartalmasan kitölteni. A történetre abszolút nem igaz, hogy se füle, se farka, az összképre viszont mégis ezt a köntöst kell ráhúznom, ha őszinte akarok lenni.

Azokba a jelenetekbe tudtam kapaszkodni, amikor Natalie Portman úgy igazán kitett magáért, és beleadta színészi képességeinek legjavát. Igazán mély alakítást láthatunk tőle, főleg a cselekmény második felében. Nagyon jól illik mellé szárnysegédként Greta Gerwig, akit egyébként nem szoktam bírni, most viszont annyira remek kettejük között a hangsúly, hogy igazán jó párt alkotnak a vásznon. Hasonlóan szép játékot láthatunk Peter Sarsgaardtól, bár ez tőle nem meglepetés, és a néhai John Hurt leszerződtetése is remek húzásnak bizonyult, mert jelenlétével emeli a színvonalat, pedig csak mellékszerepről beszélünk.

Azért sajnálom, hogy nem gördülékenyebb a történetvezetés, mert a színészeken felül rendben vannak a helyszínek - beszéljünk külső vagy belső díszletekről. Hatalmas piros pont a film képi világa is, amellyel elérték, hogy helyenként olyan, mintha tényleg az 1960-as években lennénk. Rendben vannak az öltözetek is, és újra hangsúlyozom, hogy egyedül Natalie Portman menti meg az egész filmet, azt el sem bírom képzelni, hogy nélküle milyen lett volna a végeredmény. Csak és kizárólag Portman miatt adok rá egy halovány 7/10-et, de alapvetően óva intek mindenkit a megtekintésétől, mert a tálalás nagyon szegényes.

• Az idő szerencse • Mindenkit hajt valami...

Szólj hozzá!

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

1 hozzászólás

  1. Edete

    Natalie Portman miatt érdemes megnézni a filmet,mert nagyon jó – mint mindig – de szerintem már az alapsztori is gyenge. (tudom ez életrajz, de akkor sem gondolom hogy igazán jó alapanyag)